1956. Négy szám egymás mögött, s számunkra mégis minden benne! 1956 októberének vége, novemberének eleje a legnemesebb szabadságeszmény remélt megvalósulásának ideje volt. Egy kommunista diktatúrába kényszerített ország népé­nek szembefordulása a hatalmon lévőkkel és az idegen megszállókkal. Eljött a meghajlított gerinc kiegyenesedésének az ideje, a népből ismét nemzetté válás időszaka. Titkolt érzelmek, tiltott gondolatok, őszinte megnyilvánulások…

Sokan és sokféleképp emlékeznek és emlékeztetnek napjaink­ban is ’56-ra. Sokan és sokféleképp minősítik a történéseket. Vannak, akiknek népfelkelés, másoknak forradalom, míg megint másoknak szabadságharc. Szabadságharc, mint amilyen 1848–1849-ben volt.

Magam úgy vélem, mind a három meghatározás helyes. Egy olyan háromlépcsős történet, amely a világ közvéleményének a figyelmét – sajnos csak kis időre – egy kis európai nemzetre irányította. Arra a nemzetre, amely önerejéből próbálta meg lerázni magáról a mások néma asszisztálása mellett rárakott rabbilincset. 

1956 őszén sok ezren, majd sok tíz- és százezren kiáltották hangosan: „Ruszkik, haza!” Ez volt a mindenki számára elfogadható közös nevező. 1956 október–novemberének fergeteges forgatagában ez volt egyetlen olyan kívánság/követelés, amivel szinte mindenki egyetértett Magyarországon. Parasztok, munkások. Diákok, katonák. Bolti eladók, postások, vasutasok, tanárok… S hogy képes-e egy ilyen „kívánság” ismét nemzetté kovácsolni egy meghajlított gerincű népet? Úgy vélem, igen.

Látva, olvasva a népfelkelés, forradalom és szabadságharc egykori résztvevőinek emlékezéseit, kézbe véve a különböző kötetbe összegyűjtött írásokat, meghallgatva a személyes emlékezéseket, átérezve a különböző napi- és hetilapokban, folyóiratokban közreadott interjúkban megfogalmazott gondolatokat, fejet hajtva és gyertyát gyújtva a kivégzettek sírjainál, elmondhatjuk: él ’56 emléke. 

S hogy meddig és miként? Ez az igazi, a valós kérdés. Megértjük-e és képesek vagyunk-e, leszünk-e továbbadni mindazt, amit eleink ránk örökítettek egy tiszta, hiteles, sokszínű forradalom, szabadságharc történetéből? Mert ’56 szellemiségének kell továbbélnie!

A legközelebbi ilyen fogódzó a hatvanhat esztendővel ezelőtti magyar feltámadás, 1956 népfelkelése, forradalma és szabadságharca. Ha már csak kevesen is, de még itt vannak közöttünk azok, akik megélték és átélték a felemelő napokat, és itt vannak velünk lélekben, sokunk szívében azok is, akik életüket adták a magyar szabadságért, egy reménybeli demokratikus Magyarországért. Itt vannak velünk a sokszor kigúnyolt, lenézett „pesti srácok”, a vitáik ellenére is az ellenségnek ugyanazt tekintő szabadságharcosok – Corvin köziek, Tűzoltó ut­caiak, Széna tériek, Baross tériek, a „mecseki láthatatlanok”, Duna­pentele harcosai… –, a kommunista múltjukkal szembefordulók, a hétköznapok hősei, vasutasok, postások, tűzoltók… a sort hosszan illene és kellene folytatni.

Mintegy három és fél évtized szükségeltetett ahhoz, hogy 1956 ismét csillag lehessen; utat/irányt mutató és példát adó. A kérdés most már csak az: akarjuk-e, szeretnénk-e, képesek vagyunk-e az egykoron kijelölt irányt és példát követni? Akarjuk-e, hogy egy európai kis nemzet megmaradjon, s például szolgálhasson másoknak? Kívánjuk-e, hogy legyen büszke a múltjára, akkor is, ha tudjuk, évezredes történelmében voltak olyan időszakok és történések is, amelyek nem tartoznak a magyar nemzet virtuális történelemtankönyvének fényes lapjaira, de a múltunkból azok sem kitagadhatók.

Egy magára valamit is adó nemzet vállalja történelmének minden részletét, és legyen különösen büszke arra, amikor magára hagyatva, másoknak csak szerény erkölcsi támogatást bírva, képes volt olyan tettekre, amiért a világtörténelembe is be kell(ene) írni a nevét, csupa nagybetűvel!

1956 ilyen nagybetűs történet. S hogy az is maradjon, azért sokat kell még tennünk. Emlékezni hőseire, emlékeztetni magunkat és másokat a történtekre, megőrizni szellemiségét és továbbadni az összefogást sugalló üzenetét! Ha ezt tesszük, akkor helyesen cselekszünk.

A szerző történész, egyetemi tanár

Borítókép: Ötvenhatosok tere (Sztálin tér), a Sztálin-szobor maradványa (Fotó: Fortepan/Rátonyi Gábor Tamás)