Létezik-e megindítóbb és felemelőbb érzés, mint az élet csodája? Énünk jobbik felének ezernyi árnyalatánál van-e nemesebb, van-e páratlanabb?
A megértés, az aggódás, a nevetés, az alkotó szenvedély vagy akár az önzetlen segítség képessége – és a sor a végtelenségig bővíthető – olyan attribútumai létezésünknek, melyek nélkül kérdéses lenne az embernek az állattól megkülönböztethető csodájáról beszélni.
Enélkül csupán egy szelete lennénk a Föld élővilágának, a létezést csak önmagában megélő megannyi faj között, múltról visszaidézhető emlékképekkel nem rendelkező, a jelent csak átélő, de nem alakító és saját jövőjét tudatosan tervezni nem képes teremtett sokaságnak.
Nem tudom, feltűnt-e a tisztelt olvasóknak, hogy hangsúlyosan az ember jobbik énjéről beszélek, de sajnos nem megkerülhető arról is szót ejteni, hogy sok esetben lelkünk rosszabbik énje is helyet követelhet magának tetteinkben, cselekedeteink kellően végig nem gondolt pillanataiban.
Ki ne ismerné a közöny, az érzéketlenség, a hazug számítás, akár a pusztító rombolás fogalmi tartalmát, a lélek árnyékos oldalának megannyi érzelmi, de tettekre váltható aspektusát?
A két oldal tengernyi lehetőségéből kellene mindannyiunknak idejekorán megtervezni és megfogadni, hogy melyik összetevőkből is álljon személyiségünk élethosszig viselt szövete.
Bevezetőm után rátérek arra a dilemmára, amire magam sem tudom a megfellebbezhetetlen választ, de beszélni mégis muszáj róla, és szinte kötelező. Hátha az emberi viselkedésünk nagy paradoxonja rádöbbenti az illetékeseket – akik nem mások, mint mi magunk – a „vagy-vagy” különbségtételére, mert az ,,ez is, meg az is" lehetősége egyszerűen összeegyeztethetetlen egymással, összeegyeztethetetlen a tízparancsolat elveivel.
Az orvostudomány világszerte mindent megtesz a betegségek leküzdéséért, az emberi fájdalmak enyhítéséért. Ezermilliárd dollárokat költenek az élet megtartásáért való globális küzdelemben.
Hazámból vett egyetlen példával élve, az SMA betegségében szenvedő gyermekeknél az állam esetenként 700 milliót fordít minden egyes lurkóra gyógyulásuk reményében.
A legutóbbi, de azóta is hullámokban velünk élő Covid-járvány globális költségszámsora is lelógna a papírról. Bárhol is éljünk a földgolyón, mindenhol élni és érezni akarunk, nem pedig roncsokként vegetálni és meghalni idő előtt – a példámtól nem ellépve, mondjuk egy lélegeztetőgép alatt fuldokolva.
Az egészségre, a gyógyulásra fordított összegeknek éppen ezért nem lehet felső határuk.
Másfelől ugyanazok az emberek, akik békeidőben orvosi szobákban, laborokban, vagy akár mint szülők a családon belül mindent megtesznek az életért, mert ez természetük jobbik fele, rezzenéstelen arccal – és erre legelevenebb példa az orosz–ukrán háború – a lélek ördög vezérelte felének sugalmazására számolatlanul pusztítanak el gyermeket, fiatalt, öreget és aggastyánt a háborúk poklában.
És nem teszik fel maguknak a kérdést, hogy a békeidő életmegtartó, együttérző világa hogyan vált egyik pillanatról a másikra a halál futószalagját szolgáló közönnyé, vagy mi abban a ráció, hogy a társadalmak tíz- és százmilliárdokat költenek az életek megtartására, ezzel párhuzamosan ugyanezeknek a létközösségeknek a katonai „felkentjei” az életek elvesztésének szándékával még annál is többet pocsékolnak, pocsékoltatnak el?
Most én szeretnék demagóg lenni, de akár egyetlen tank, precíziós harci csúcsfegyver árából hány rászoruló embernek teremthetnénk emberhez méltóbb életet, hányan élvezhetnék a csúcstechnológiák árának kárára a különböző professzionális és költséges, de a tudomány által rendelkezésre álló kezelések eredményeként évekkel, évtizedekkel tovább családjuk, barátaik ölelését, szeretetét?
Az orvosi szakmára felesküdteknek megtébolyodás nélkül feldolgozható-e, hogy békeidőben azért tesznek meg mindent, hogy életeket mentsenek, a háborúk időszakában pedig a harcban álló felek önként és dalolva szállítják számukra ugyanazt az emberanyagot, amelyet eddig gyógyítottak, hogy esküjükhöz híven ismételten ugyanazok életének megtartásáért küzdjenek, akiknél ez még egyáltalán lehetséges?
