időjárás 1°C Melinda , Vivien 2022. december 2.
logo
Amerika játssza Róma szerepét, Kissinger szerint is szükség volt a katonai terjeszkedésre

Hogyan bővítsük a NATO-t (2. rész)

Lóránt Károly
2022.11.21. 11:00
Hogyan bővítsük a NATO-t (2. rész)

Zbigniew Brzezinski talán a legismertebb a NATO bővítését támogatók közül, de sokan mások is nyomást gyakoroltak a habozó Clinton elnökre, közülük egy szintén nagyon ismert, de mérsékeltebb támogató volt Henry Kissinger.

Kissinger szerint az atlanti térség nemzetei­nek szükségük van egymásra. Amerika nélkül Európa egy félszigetté válik Eurázsia csúcsán, amely képtelen egyensúlyt, még kevésbé egységet találni, és fennáll a veszélye, hogy fokozatosan olyan helyzetbe kerül, mint az ókori Görögország volt Róma fennhatósága alatt. 

Az egyetlen nyitott kérdés az, hogy Amerika vagy Oroszország fogja-e játszani Róma szerepét. Európa nélkül Amerika is csak egy sziget lesz Eurázsia partjainál, és egyfajta puszta erőegyensúlyi politikára lesz ítélve, amely nem tükrözi nemzeti alkotóerejét. Európa nélkül Amerika útja magányos lesz; Amerika nélkül Európa szerepe közelít a jelentéktelenséghez.

Kissinger itt Halford Mackinder XX. század elején élt brit geopolitikus elméletére utal, amely az eurázsiai kontinenst tekintette – emberi és természeti erőforrásai miatt – meghatározónak, és azt mondta, hogy aki uralja ezt a „világszigetet”, az egyben a világot is uralja. Ez az elmélet egyébként az alapja annak a páni félelemnek is, amely az atlantista geopolitikusokat egy szorosabb orosz–német együttműködés lehetőségének felmerülése esetén eltölti. Az északi gázvezeték is minden bizonnyal e gondolkodásnak esett áldozatul.

Ahhoz, hogy Amerika játssza Róma szerepét, Kissinger szerint is szükség van a NATO bővítésére. Nem bölcs dolog azonban Oroszországot azzal hitegetni, hogy lehetősége lenne a NATO-tagságra, ehelyett a Közép-Euró­pában keletkezett hatalmi vákuumot két lépésben kell megoldani. Egyrészt a visegrádi országokat fel kell venni a NATO-ba és elutasítani az ezzel kapcsolatos orosz vétót, másrészt ezzel egyidejűleg olyan biztonsági szerződést kell kötni a kibővített NATO és Oroszország között, amely világossá teszi, hogy a cél az együttműködés. 

Egy ilyen szerződés a Kelet-Németországgal kötött megállapodás mintájára előírná, hogy az új NATO-tagok területén nem állomásozhatnak külföldi csapatok. Kissinger itt a NATO bővítésével meg is állt volna, különösen nem értett egyet Ukrajna NATO-tagságával, amelyet Brzezinski – hosszabb távon – elkerülhetetlennek tartott.

A támogatók mellett jócskán voltak a NATO-expanzió ellenzői is. A neves konzervatív Cato Institute külpolitikai kérdésekkel foglalkozó szakértője, Stanley Kober egy 1996-ban írt tanulmányában (NATO Expansion and the Danger of a Second Cold War) azt írja, hogy a NATO terjeszkedése önmagában egy „új Jaltát” eredményez, és Európát újra két ellenséges katonai táborra osztja.

1997. január 26-án ötven korábbi szenátor, kormánytisztviselő, nagykövet és külpolitikai elemző nyílt levélben fordult Clinton elnökhöz a NATO-bővítés megakadályozása érdekében. A levélben – többek között – a következőket írták: „Úgy véljük, hogy a NATO bővítésére irányuló jelenlegi amerikai erőfeszítés történelmi léptékű politikai hiba. 

A NATO bővítése csökkenti a szövetségesek biztonságát és megingatja az európai stabilitást. Oroszország jelenleg nem jelent fenyegetést nyugati szomszédaira, és a közép- és kelet-európai nemzetek sincsenek veszélyben. Emiatt úgy véljük, hogy a NATO bővítése sem szükséges, sem kívánatos, és hogy ezt a rosszul átgondolt politikát le lehet és le kell állítani.”

A mindkét pártból kikerülő támogatói csoport számos jól ismert személyiségből állt, köztük két, korábban a Szovjetunióba delegált nagykövet, Jack F. Matlock Jr. és Arthur Hartman, továbbá Paul Nitze nagykövet, Reagan elnök fegyverzet-ellenőrzési főtárgyalója; Robert McNamara, a Kennedy- és a Johnson-kormány volt védelmi minisztere; Stansfield Turner admirális, Carter elnök CIA-igazgatója és Philip Merrill volt NATO-főtitkárhelyettes írta alá a nyílt levelet. A figyelmeztetés azonban pusztába kiáltott szó maradt, 1998 áprilisában az amerikai szenátus elfogadta a NATO kiterjesztéséről szóló határozatot, amelyet Clinton elnök jelentős külpolitikai győzelemként üdvözölt.

Röviddel a bővítés szenátusi jóváhagyása után a The New York Times megkérdezte erről George F. Kennan amerikai diplomatát és történészt, akinek 1940-es évek végi írásai inspirálták a Truman-doktrínát. De még ő is úgy gondolta, hogy a NATO terjeszkedése tragikus hiba, amire semmi szükség nem volt, mert senki nem fenyegetett senkit.

Amerikában tehát jelentős ellenzéke volt a NATO terjeszkedésének, és mint említettük, maga Clinton elnök is ingadozott. Számára valószínűleg a döntő mozzanat az 1996-os elnökválasztás volt, ahol az újraválasztásáért küzdve szüksége volt az Amerikában élő jelentős számú lengyel közösség szavazataira is, akik a lengyel történelmi tapasztalatokból kiindulva természetesen Lengyelország mielőbbi NATO-tagságát szorgalmazták.

A gépezet beindult. Első körben három új országot, Lengyelországot, Csehországot és Magyarországot vették fel a NATO-ba (1999), majd öt év múlva az összes volt szocialista országot és a Szovjetunióból kivált balti államokat. A mai orosz–ukrán háború szempontjából azonban a döntő változást a 2008. évi bukaresti NATO-csúcs jelentette, ahol hosszabb távon NATO-tagságot kínáltak Grúziá­nak és Ukrajnának.

De Ukrajna már a NATO-csúcs előtt is intenzíven részt vett a NATO tevékenységében. Ukrajna és a NATO közötti kapcsolatfelvétel még 1992-ben megtörtént, amikor Ukrajna függetlenné válva csatlakozott az Észak-atlanti Együttműködési Tanácshoz, majd 1994-ben a NATO Békepartnerségi programjának tagjává vált. 

2002-ben elfogadtak egy NATO–Ukrajna akciótervet; ennek részeként Ukrajna deklarálta, hogy a NATO tagja akar lenni, és csapatokat küldött az iraki háborúba. 

2004-ben az ukrán parlament (a Verkhovna Rada) elfogadott egy törvényt, amely szabad mozgást biztosított a NATO-erőknek Ukrajna területén, de még ugyanebben az évben Leonyid Kucsma elnök – Vlagyimir Putyinnal való intenzív tanácskozások után – rendeletet adott ki, amelyben kijelentette, hogy a NATO-hoz való csatlakozás már nem célja az országnak, csak a kapcsolatok jelentős elmélyítése a NATO-val, továbbá az Európai Unióval mint az európai biztonság és stabilitás garantálóival.

Ezt követte a narancsos forradalom, amely elűzte Kucsmát, és Viktor Juscsenkót helyezte hatalomba, aki Ukrajna NATO-tagságának elkötelezett híve volt.
A narancsos forradalomról azt írja a The Guardian (2004. november 26.): „De míg a narancsszínű »gesztenyeforradalom« győzelme Ukrajnáé, a kampány amerikai alkotás, a nyugati márkaépítés és tömegmarketing kifinomult és briliánsan kitalált gyakorlata, amelyet négy év alatt négy országban használtak fel arra, hogy megpróbálják megmenteni a manipulált választásokat és megdönteni a gusztustalan rezsimeket.”

Folytatása következik

A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója

Borítókép: Georgia és a NATO közös, Agile Spirit 2019 fedőnevű hadgyakorlata a georgiai Orfolo támaszpontján 2019. augusztus 9-én (Fotó: MTI/EPA/Zurab Kurcikidze)

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.