Ahhoz, hogy Amerika játssza Róma szerepét, Kissinger szerint is szükség van a NATO bővítésére. Nem bölcs dolog azonban Oroszországot azzal hitegetni, hogy lehetősége lenne a NATO-tagságra, ehelyett a Közép-Euró­pában keletkezett hatalmi vákuumot két lépésben kell megoldani. Egyrészt a visegrádi országokat fel kell venni a NATO-ba és elutasítani az ezzel kapcsolatos orosz vétót, másrészt ezzel egyidejűleg olyan biztonsági szerződést kell kötni a kibővített NATO és Oroszország között, amely világossá teszi, hogy a cél az együttműködés. 

Egy ilyen szerződés a Kelet-Németországgal kötött megállapodás mintájára előírná, hogy az új NATO-tagok területén nem állomásozhatnak külföldi csapatok. Kissinger itt a NATO bővítésével meg is állt volna, különösen nem értett egyet Ukrajna NATO-tagságával, amelyet Brzezinski – hosszabb távon – elkerülhetetlennek tartott.

A támogatók mellett jócskán voltak a NATO-expanzió ellenzői is. A neves konzervatív Cato Institute külpolitikai kérdésekkel foglalkozó szakértője, Stanley Kober egy 1996-ban írt tanulmányában (NATO Expansion and the Danger of a Second Cold War) azt írja, hogy a NATO terjeszkedése önmagában egy „új Jaltát” eredményez, és Európát újra két ellenséges katonai táborra osztja.

1997. január 26-án ötven korábbi szenátor, kormánytisztviselő, nagykövet és külpolitikai elemző nyílt levélben fordult Clinton elnökhöz a NATO-bővítés megakadályozása érdekében. A levélben – többek között – a következőket írták: „Úgy véljük, hogy a NATO bővítésére irányuló jelenlegi amerikai erőfeszítés történelmi léptékű politikai hiba. 

A NATO bővítése csökkenti a szövetségesek biztonságát és megingatja az európai stabilitást. Oroszország jelenleg nem jelent fenyegetést nyugati szomszédaira, és a közép- és kelet-európai nemzetek sincsenek veszélyben. Emiatt úgy véljük, hogy a NATO bővítése sem szükséges, sem kívánatos, és hogy ezt a rosszul átgondolt politikát le lehet és le kell állítani.”

A mindkét pártból kikerülő támogatói csoport számos jól ismert személyiségből állt, köztük két, korábban a Szovjetunióba delegált nagykövet, Jack F. Matlock Jr. és Arthur Hartman, továbbá Paul Nitze nagykövet, Reagan elnök fegyverzet-ellenőrzési főtárgyalója; Robert McNamara, a Kennedy- és a Johnson-kormány volt védelmi minisztere; Stansfield Turner admirális, Carter elnök CIA-igazgatója és Philip Merrill volt NATO-főtitkárhelyettes írta alá a nyílt levelet. A figyelmeztetés azonban pusztába kiáltott szó maradt, 1998 áprilisában az amerikai szenátus elfogadta a NATO kiterjesztéséről szóló határozatot, amelyet Clinton elnök jelentős külpolitikai győzelemként üdvözölt.

Röviddel a bővítés szenátusi jóváhagyása után a The New York Times megkérdezte erről George F. Kennan amerikai diplomatát és történészt, akinek 1940-es évek végi írásai inspirálták a Truman-doktrínát. De még ő is úgy gondolta, hogy a NATO terjeszkedése tragikus hiba, amire semmi szükség nem volt, mert senki nem fenyegetett senkit.

A gépezet beindult. Első körben három új országot, Lengyelországot, Csehországot és Magyarországot vették fel a NATO-ba (1999), majd öt év múlva az összes volt szocialista országot és a Szovjetunióból kivált balti államokat. A mai orosz–ukrán háború szempontjából azonban a döntő változást a 2008. évi bukaresti NATO-csúcs jelentette, ahol hosszabb távon NATO-tagságot kínáltak Grúziá­nak és Ukrajnának.

De Ukrajna már a NATO-csúcs előtt is intenzíven részt vett a NATO tevékenységében. Ukrajna és a NATO közötti kapcsolatfelvétel még 1992-ben megtörtént, amikor Ukrajna függetlenné válva csatlakozott az Észak-atlanti Együttműködési Tanácshoz, majd 1994-ben a NATO Békepartnerségi programjának tagjává vált. 

2002-ben elfogadtak egy NATO–Ukrajna akciótervet; ennek részeként Ukrajna deklarálta, hogy a NATO tagja akar lenni, és csapatokat küldött az iraki háborúba. 

2004-ben az ukrán parlament (a Verkhovna Rada) elfogadott egy törvényt, amely szabad mozgást biztosított a NATO-erőknek Ukrajna területén, de még ugyanebben az évben Leonyid Kucsma elnök – Vlagyimir Putyinnal való intenzív tanácskozások után – rendeletet adott ki, amelyben kijelentette, hogy a NATO-hoz való csatlakozás már nem célja az országnak, csak a kapcsolatok jelentős elmélyítése a NATO-val, továbbá az Európai Unióval mint az európai biztonság és stabilitás garantálóival.

Ezt követte a narancsos forradalom, amely elűzte Kucsmát, és Viktor Juscsenkót helyezte hatalomba, aki Ukrajna NATO-tagságának elkötelezett híve volt.
A narancsos forradalomról azt írja a The Guardian (2004. november 26.): „De míg a narancsszínű »gesztenyeforradalom« győzelme Ukrajnáé, a kampány amerikai alkotás, a nyugati márkaépítés és tömegmarketing kifinomult és briliánsan kitalált gyakorlata, amelyet négy év alatt négy országban használtak fel arra, hogy megpróbálják megmenteni a manipulált választásokat és megdönteni a gusztustalan rezsimeket.”

Folytatása következik

A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója

Borítókép: Georgia és a NATO közös, Agile Spirit 2019 fedőnevű hadgyakorlata a georgiai Orfolo támaszpontján 2019. augusztus 9-én (Fotó: MTI/EPA/Zurab Kurcikidze)