És akkor felbukkan egy híd, mely a fent leírt, szükségszerű törekvést megkérdőjelezi. 

Igen, a Duna fölött Budapestnél átívelő Lánchídról van szó. Annak ismételt használatba vétele nem történelmi dicsőség kérdése egy magyar unikum formájában, hanem szükséges a Dunán átkelni igyekvők érdekében. A fővárosban hosszú hónapok óta lehetetlenség közlekedni. A helyzet enyhítésére régóta, reménykedve várt a város. Ez nemcsak azokat érinti, akik egyébként is nehezen járható – lovaskocsik forgalmára tervezett – belvárosi részeken kénytelenek munkába, majd hazasietni, hanem azokat is, akik a dolgukat próbálják intézni, átkelve Budáról Pestre vagy Pestről Budára. Mégis elmaradt az ünneplő ujjongás, hisz a politika megtiltotta – a nép nevében természetesen –, hogy autók is áthaladjanak a Lánchídon. Pontosabban az ellenzéki színben pompázó főpolgármester és csapata végre talált egy témát, ahol önmagukat szalagcímen olvashatják, a híd szimbólumának kétes fényében.

Mitől politika mindez? Attól, hogy nem a terhelési próba volt sikertelen, hanem a kormány bosszantásának szándéka türemkedik elő erőltetett formában. A polgárok idegrendszerét stimulálva kívánják elérni, hogy az ország lakossága felkerekedve Buda várába siessen, és a karmelita épülete előtt követelje az Orbán-kormány lemondását. Ha sikerül az akció, vélelmezhetően azonnal elhárul az akadály, hogy a gépkocsik használhassák az átkelőt. Kicsit infantilis, de mégsem lesajnálható módja ez a mai politika eszköztárának. Miként a polgármesternek megválasztott hivatalnoktól az sem kevés cinizmus, hogy 2023 őszén a Budapesten lakók népszavazás keretében mondhatják el – utólag! – a véleményüket arról, hogy akarják-e véglegesen megtiltani a gépkocsik áthaladását a Lánchídon. Tekintsük el attól a csavartól, hogy olyanok is szavazhatnak majd, akik bár budapesti lakosok, de jó, ha évente egyszer-kétszer éppen arra visz az útjuk, hogy átkeljenek az ominózus hídon.

Nem is beszélve arról a tréfát sem nélkülöző megoldásról, hogy könnyen előfordulhat, többségben lesznek a nemre szavazók a mindennap kényszerből átkelők kárára. Ekkor lesz igazán kitűnő a nép érdekeit feltétlen előtérbe helyezni kívánó városvezető mesterterve. 

A kérdés költőien nyitott. Ami viszont száz százalékban biztos: sok városlakó eddig sem tudott intellektuálisan felnőni a fővárost kormányzó vezető szellemi szintjéhez. Így mostantól még inkább zavart tekintettel nézhetünk kifelé gépkocsink ablakain a budapesti dugó magánynak nem nevezhető őrületéből. Naponta megéljük ugyanis az elmúlt néhány év pazar változásait, már ami a közlekedés lehetetlenné válását jelenti az üdvös intézkedésekből következően. Néhány példa ezek közül: a gépkocsik által használt sávok kivonása a forgalomból a biciklizők kedvéért, a pesti rakpart gyakori befagyasztása a máshol közlekedni képtelen autók előtt vagy utcák hirtelen lezárása és kivonása a forgalomból. 

Sokkal inkább a politika szakítószilárdságának próbája folyik.

Mikor idáig jutottam a parányi kritikát sem nélkülöző gondolatokkal, ráébredtem, hogy ismét azok közé kerültem, akiket ügyesen beugrasztottak. Meggondolatlanul sodródtam a kákán is csomót keresők táborába. Stratégiai szintre emeltem olyan dolgokat, melyek nem is léteznek. Csupán az eltorzult fantáziám visz a politika kriminalizálása felé. Még a karácsony, a szeretet ünnepe sem volt képes kioltani belőlem a parttalan kritizálás szellemét. Mert hiába kutattam a hídlezárás mélységi okait, úgy tűnt, mintha az értelem – az ünnep tiszteletére – szabadságra ment volna.
Rápillantva azonban az asztali naptáromra, fény gyúlt sötét és rosszindulatú agyamban. December 31-e közeledtével a főpolgármester mondatai nem mások, mint a szilveszter önfeledt tréfájának szólamai. A gondokkal teli 2022-es évet kívánta kicsit megtisztogatni a bajtól és a mindent körülölelő szomorúságtól. Bejelentése szilveszteri tréfa volt tehát. Aminek a tudatában biztosak lehetünk benne – vagyis remélhetjük –, hogy április elsején már nem lesz ismétlés, hisz a híd áll a Duna fölött, a gépkocsik számára is lehetővé téve az áthaladást.

Mert a hidak összekötnek, nem pedig szétválasztanak. Legfeljebb időnként a hídpénzt kell megfizetnünk, ha ötévenként olyan hídőrt választunk magunknak, aki szándékosan tréfálkozik akkor is, ha nekünk nincs kedvünk viccelődni.

A szerző titkosszolgálati szakértő, a Védett Társadalom Alapítvány kuratóriumának elnöke