Ebben a posztszovjet, korrupt mocsárban robbant ki 2014 februárjában a „Majdan forradalma”, amit természetesen élő adásban közvetítettek a nyugati televíziós csatornák. Akkor még nem tudtuk, csak sejtettük, hogy a média által sugárzott képeknek nem igazán hihetünk. Aztán kiderült, hogy Victoria Nuland amerikai diplomata a helyszínen irányította az eseményeket. Elmondása szerint közel ötmilliárd dollárba fájt az Egyesült államoknak ez a színes forradalomnak csúfolt elitváltás. Nuland és Geoffrey Pyatt nagykövet együtt választotta ki az új miniszterelnököt, Arszenyij Jacenyukot. (Rá már senki sem emlékszik.) Az Európai Unió pedig csendben, fülét-farkát behúzva vette tudomásul a történteket. Nuland asszony még azt is telefonba mondta egy kérdésre válaszolva: „Pokolba az unióval, nem érdekel, mit szólnak majd!” Azt gondolom, innen kiindulva válik érthetőbbé, hogy mi vezetett ahhoz a tragikus helyzethez, ahol ma tartunk.
De térjünk vissza az alapvető kérdésünkhöz: mit nyertek az ukránok ezzel a forradalomnak nevezett, de inkább puccsként leírható radikális irányváltással? A válasz sajnos egyszerű.
Sikerült elzavarni az oroszbarát politikusokat és az őket támogató oligarchák zömét. Helyettük viszont kaptak új, fiatal, hatalom- és pénzéhes politikusokat, üzletembereket.
Ők készségesen nyitották ki az ország kapuit a – jórészt amerikai – befektetők, üzletemberek és szerencselovagok előtt. Ezek közül jól ismerjük a jelenlegi amerikai elnök fia, Hunter Biden kijevi aranyéletének pikáns és elborzasztó részleteit. Az ő története csupán egy a sok közül, de mint cseppben a tenger jól mutatja az elitváltás morális kudarcát. Gazdaságilag is jól kimutatható, hogy az amerikai befolyás megjelenése nem hozott érdemi felemelkedést az ukrán embereknek az eltelt kilenc esztendő során, amire elég kézenfekvő a magyarázat. Nem elég egy ország függetlenségét kikiáltani – az csak akkor válik valósággá, ha sikerül egy olyan politikai elitet kiválasztani, felemelni, amelyik alapvető céljának az országa önállóságának, jólétének a megteremtését tekinti. Egy állam akkor nevezhető szuverénnek, ha vezetői nem idegen országok jól megfizetett lobbistái, cinikus szerencselovagjai vagy szimplán szélhámosai. Ukrajna legújabb kori tragikus történetének legnagyobb tanulsága ez.
Ma már mindennek a katasztrofális végjátékát látjuk. Ennek az értelmetlen, véres – és egyelőre kilátástalan – háborúnak nem lett volna szabad kitörnie. Ugyanis egy valóban független Ukrajnának békés, partneri viszonyt kellett volna kiépítenie a szomszédaival. Egy szuverén, önálló és erős ország új alapokon építhette volna föl a kapcsolatait Oroszországgal. Mert a gazdasági, katonai és politikai realitásokon túlmenően a családi és nyelvi kapcsolatok is erre predesztinálták volna őket. Emellett egy békés, nyugodt európai integrációs kapcsolati háló kiépítésével tudták volna fenntartani az egyensúlyt és garantálni országuk valódi függetlenségét. Ehhez persze szükség lett volna még Ukrajna nemzetiségeinek és nemzeti közösségeinek a megbékélésére, jogaik minél szélesebb körű biztosítására. De ehhez megint csak okos, bölcs politikusokra lett volna szükség.
Ehelyett az elmúlt tíz esztendő során fasisztoid, paramilitáris szervezetek nőttek fel, amelyek módszeresen fenyegették, zaklatták és esetenként gyilkolták az ország kisebbségi sorban élő lakóit. Mindez nemhogy erősítette volna a fiatal ország belső kohézióját, hanem a széthúzás, gyanakvás és félelem légkörét teremtette meg.
Mára Ukrajna eljutott oda, hogy lassan egy esztendeje olyan háborútól szenved, ami nem következett volna be, ha tisztességes, rátermett, jó politikusok irányítanák. Ehelyett Ukrajna lakossága lassan a felére apad. Az ENSZ prognózisa szerint a következő években tízből kilenc ukrán fog szegénységben élni. Az ország nemzeti kincseinek jó részét elkótyavetyélték külföldi nagybefektetőknek. Infrastruktúrájának közel fele elpusztult vagy megsérült. Az ukrán állam külföldi hitelek nélkül már hónapok óta csődben lenne. Mindeközben a korrupció töretlenül virágzik. A katonák élelmezésétől kezdve az áramfejlesztők beszerzésén át egészen a kényszersorozás alóli kibúvókig mindenhol tömik a zsebüket, akiknek erre lehetőségük van. Teszik ezt úgy, mintha nem lenne holnap.
Ukrajnának így valóban nem lesz jövője. Ennek a nehéz sorsú országnak alapvetően nem fegyverekre, hitelekre, segélyekre van szüksége – hanem békére. Ehhez pedig egy új, tisztességes, okos és elkötelezett politikai elitre. Tartok tőle, hogy ennek a megtalálása lesz a legnehezebb.
A szerző az Alapjogokért Központ biztonságpolitikai tanácsadója
