Arra, hogy mekkora egy kolibri – a ma ismert legkisebb madárfajta – ereje, egy példabeszéd világít rá leginkább. Jean Francois Chemain: Tare – Esély Franciaországnak? című esszéjéből vett részlet önmagáért beszél: „Egy napon hatalmas erdőtűz volt. Minden állat rémülten, letaglózva, tehetetlenül figyelte a katasztrófát. Egyedül a kis kolibri sürgött-forgott, ment, hogy vizet hozzon a csőrében, amit a tűzre önthet. Kis idő elteltével a tatu, akit bosszantott ez a nevetséges nyüzsgés, megszólította: Te kolibri! Bolond vagy? Ezekkel a vízcseppekkel nem fogod eloltani a tüzet. Mire a kolibri így felelt: Tudom, de odateszem a magam részét.”
És mi, emberek, valóban odatesszük a magunk részét?
Európa mai állapota és társadalmi összetétele ugyanis igényli a „tűzoltást” az egyre nagyobb káosz elkerülése érdekében. Hogy miként gondolkodunk és merrefelé tartunk, jól mutatja egy történet, melyhez hasonló egyre gyakrabban jön velünk szembe a mindennapokban. A legutóbbi esetek egyike, amikor egy Franciaországban született és nevelkedett ifjú futballista, megjárva a szüleit befogadó ország – Franciaország – felnőtt futballválogatottját, egyszer csak rájött, hogy ő nem is francia, hanem algériai, és inkább az algériai nemzeti tizenegyben szeretne szerepelni, kamatoztatva azon tudását, melyet a francia futballakadémián szerzett. Tessék?! A normális logikából kiindulva az ifjú „útkeresőnek” a két szék között a pad alá kellett volna esnie döntése következtében. Hiszen a franciák – a viselkedése miatt – már nem tartanak igényt rá, miközben Algéria köszöni szépen, nem kér a megtévedtből. Nem így történt. Algéria ugyanis örömmel teljesítette a kérést, és befogadta válogatottja keretébe. Megjegyzendő, hősünk azért a jól jövedelmező francia első osztályban szereplő Lyon futballistája maradt, amikor éppen nincs válogatott megméretés.
Mielőtt bárki franciaellenességgel vádolná meg a jelen cikk íróját, le kell szögezni, a fenti eset még nálunk, Magyarországon is megtörténik. Azok az egyébként tehetséges, külföldön született és edződött focisták, akik annyira azért nem kimagaslók, hogy beférjenek szülőhazájuk válogatottjába, időnként ráébrednek magyarországi gyökereikre, és szívesen jelentkeznek, hogy felvehessék a magyar nemzeti mezt. Egyébiránt nem baj, ha valaki visszatalál magyarságához, még akkor sem, ha ezt kicsit átlátszó módon is teszi. Legfeljebb az okoz némi zavart a külső szemlélő fejében, hogy sem a francia gólvágó, sem a magyarrá lett fiúk formálisan nem telepednek le választott új hazájukban.