A kritikai élt sem nélkülöző bevezető után – senki érzelmeit nem megsértve – általánosabb konzekvenciát kell levonni a jelenségekből. A példában szereplő fiatalok, ahogy a közvélemény által ismert hírességek többsége is, saját erejéből lett kiváló sportoló, míg mások művészek, tudósok.

Ugyanakkor olyan fiatalok ők, akik példájukon keresztül felelősséggel tartoznak az emberek irányába, pozitív és persze negatív értelemben egyaránt. Példaképek – akarják vagy sem –, akiket rengetegen követnek a ma divatos közösségi platformokon keresztül. De mik is ezek a példaértékű helyzetek? Európa már olyan színes lenne, hogy nem is számít, ki, hogyan éli meg identitását? Sajnálatosan mára a fogalmak – a nemzetiség, a születési hely, a haza, vagyis az identitás – csereszabatossá váltak, ahogy bármilyen más üzleti konstrukció. És döbbenetes módon a divattá lett lehetőséget nem szabályozza a társadalmi elvárás sem. Egyszerűbben fogalmazva: szó szerint belekényszerítik őket olyan helyzetekbe, hogy úgy érzik, egyenlőbbek lettek az egyenlők között.

Az ország- és állampolgárság-váltás része az emberek önrendelkezési jogának, de ez egy hosszabb protokollra épülő és komoly emberek részéről csupán egyszer végrehajtható lépés. Nem lehet sem üzleti érdek, sem spekulatív megfontolás tárgya. A sportban, így a labdarúgásban is nemzetközi tendencia, hogy egyes országok klubjai úgy néznek ki, mint egy-egy világválogatott. Napi példa, hogy gazdagabb csapatok szinte csak külföldi játékosokat alkalmaznak. Vajon, forognak sírjukban gyermekkorunk magyar csodajátékosai, amikor azt látják, hogy volt klubjaikban leginkább külföldről vásárolt játékosok rúgják a bőrt?

És akkor itt zárjuk le az érzelmeket kikezdő, egyoldalúnak tűnő negatív megállapításokat, mivel van egy lényeges különbség a külföldi sztárklubok és a magyar futballválogatott élethelyzete között. Külföldön a pénz teszi lehetővé a klubok nemzetközi „színezettségét”. Nálunk – civil szemmel nézve – az utánpótlás zökkenőjéből adódó hiátus ad esélyt külhoni fiataloknak, hogy megcélozzák – akár idegen nyelven beszélve is – a magyar válogatott kerettagságát. Külföldön erős az utánpótlásbázis, míg itthon kevésbé érződik a gyerekek és fiatalok képzésének pozitív következménye. Erről nem olyan rég egy fiatal magyar játékos érzelemtől sem mentesen beszélt, hangsúlyozva, hogy azért akasztja szögre a futballcipőjét huszonkét évesen, mert szerinte a magyar klubok nem a hazai utánpótlásra építenek.

Felmerülhet olyan teória, hogy ne képezzünk kiváló orvosokat, mérnököket, közgazdászokat, jogászokat, esztergályosokat, hanem csábítsuk ide őket külföldről? És ha jönnének is, számíthatunk rájuk, ha mondjuk nehézséggel kell szembenézni az országnak? Képesek és készek ők is kiállni az érdekeink mellett? Bár ezt időnként kérdezhetnénk az őslakos magyaroktól, vagyis saját magunktól is.

Mert aktuális a téma. A világ forrong, és láthatóan őrült tervek szövődnek a politikai játéktereken. Amíg egy sportoló előbb felkészül, erőt gyűjt, lemondással járó életet él, és így ér el sikereket, addig az Európát irányító hatalom szereplőinek többsége tökéletes alkalmatlanságról tesz tanúbizonyságot, miközben nemzetek sorsa fölött rendelkezik. Ebből következően talán már nem is meglepő és elfogadhatatlan, hogy a futball jeles képviselői közül néhányan tágan értelmezik a nemzethez tartozás fogalmát. Kontinensünk olyan kihívások elé néz, melyeket fel sem tudunk fogni igazán. Különösen akkor lesz vészhelyzet, ha elfelejtjük, mit jelképez a tüzet oltani kész kis kolibri ereje.

A szerző titkosszolgálati szakértő, a Védett Társadalom Alapítvány kuratóriumának elnöke

Borítókép: illusztráció (Fotó: MTI/AP/Jeremias Gonzalez)