Sok mindent gondoltam 1989–90 izgalmas fordulóján a lehetséges jövőn töprengve, a társadalomban, politikában lezajló folyamatokon belül és túl mintegy melléküzemágként, de a helyzetemből adódóan logikusan foglalkoztatott az úgynevezett popzene jövője is. Mind Magyarországon, mind a nagyvilágban. Hogy majd mi lesz.
Két dolgot hagytam ki a számításaimból, mert annyira valószínűtlennek tűntek, hogy fel sem merültek. Az egyik az, hogy a Kádár-rendszer kulturális életébe akadálymentesen belesimuló zenekarok és előadók egy idő után ellenállóként tüntetik majd fel magukat és ez a kollektív amnéziának köszönhetően bele is vésődik a köztudatba. Holott gondolhattam volna, hiszen nagyobb változások után mindig sok a partizán, és annak is könyvtárnyi irodalma van, hogy valaki addig ismételget egy nyilvánvaló hazugságot, mígnem maga is elhiszi. A másik, amiben biztos voltam, hogy ezentúl nem lesznek be- és letiltva művészek, dalok és koncertek, a gondolat, a vélemény és a művészi szabadság jegyében mindenki azt üvölti a színpadról bele az univerzumba, ami éppen a szívét nyomja és teszi ezt háborítatlanul.
Nos, nálunk így is lett, máshol viszont nem annyira. Pedig egy ideig olyan szépen ment minden, legfeljebb néhány énekesnő villantásai verték ki átmenetileg a biztosítékot a cenzoroknál, aztán belejöttek ők is a bámészkodásba. Majd néhány évvel ezelőtt sötét fellegek kezdtek el gyülekezni a popipar ragyogó, napsütéses egén. A Black Lives Matter mozgalom és az eltörlés „kultúrájának” önkéntes népbiztosai és megvadult jakobinusai sorra sütötték rá mit sem sejtő előadókra és addig senkit sem zavaró dalszövegekre, hogy rasszisták, valamint homofóbok és nőverők, és amennyiben lehetséges, mindezek egyszerre. Majd elmúlik ez is – gondolhatták ideig-óráig a maradék normálisak –, de amikor egy akkora vállalat és egyben popkulturális ikonosztáz, mint a Rolling Stones, nem pont önként és nem is dalolva levette a repertoárjáról a Brown Sugar című klasszikust, már érezhetően nagy volt a baj.
És a vadászat folytatódott, egy igazi nagyvad, Roger Waters került terítékre. Ebbe a hajszába a rohamosztagosok mellett már szép számmal bekapcsolódtak politikusok, állami és önkormányzati szervek is.
Némi tökölődés után meglett a kulcsszó is: a Pink Floyd egykori főkonstruktőre, falbontó nagyiparos és briliáns tehetségű összművész antiszemita. Így aztán nem okozott különösebb meglepetést, hogy a frankfurti városi tanács visszavonta (fordítom: betiltotta) Waters május 28-án esedékes koncertjét. A tanácselnök elvtárs indoklásában ráadásul „a világ legismertebb antiszemitája” címet adományozta a dalszerzőnek.
Na most. Amennyiben Roger Waters valóban a világ legismertebb antiszemitája, az nem tegnap derült ki róla. Nyilván voltak előjelek, lendítgetett már korábban is, mint Bácsfi Diana a becsület napján, Hitler-akvarelleket gyűjtött, relativizálta a holokausztot és éjszakánként egy ismert bajuszt formázó pemzlivel horogkereszteket mázolt Banksy freskóira a ködös londoni utcákon. Tény, hogy Waters (sok minden más mellett) kiállt a palesztinok mellett. Is. Mint ahogy sok más, egyébként baloldali művész. Is. Érdekes módon akkor lett igazán híres antiszemita, miután elmondta híressé vált beszédét az ENSZ Biztonsági Tanácsa előtt, amelyben többek között tűzszünetért könyörgött, a béke mellett érvelt és kitért azokra az elesettekre is, akik a neoliberális kapitalizmus áldozataiként „az utcán élnek egy kartonkupacban”, szerte a világon.
Még valami, mert ide tartozik. Ott voltam Waters legutóbbi magyarországi koncertjén, amelyen más politikusok mellett beszólt Orbán Viktornak is. Mert így gondolta.
Így aztán jön is hamarosan újra, ebbe a borzalmas országba, ahol a Zorbán diktálja a túrát és ahonnan mindenki fejvesztve menekül, vagy legalábbis becsomagolva álldogál az előszobában, különösen zsidó testvéreink és egyben polgártársaink, mert rengeteg az atrocitás. Ja, hogy az Svédország? Mindegy, bocsánatot nem kérünk. Csehszlovák vagyok, csak délen élek, ahogyan azt egy másik költő mondta.
De baj van egy másik kedvencemmel, a szlovén Laibachhal is. Ők Kijevben játszottak volna, a bevételt jótékony célra fordítva, de a szervezők visszamondták a fellépést, a zenekarnak a háború kitörésére és annak okaira tett nyilatkozata miatt, melyben (szintén többek között) kifejtették, hogy „az ukrajnai konfliktus egy cinikus proxyháború, amely a szuperhatalmak és a pénzügyi tőke geostratégiai érdekeit szolgálja”. És bár a Laibach még Észak-Koreában is koncertezhetett, de egy Európába igyekvő, valódi demokráciában ez már nem fér bele a vélemény és a szólás szabadságába.
Mindeközben nem messze Skócia partjaitól, Walesben a helyi rögbiszövetség eltávolította a válogatott stadionjának lejátszási listájáról a szurkolók kedvenc meccsek előtti hangulatfokozóját, Tom Jones Delilah című slágerét. Mert egy 1968 óta tartó röpke lappangási periódus után végre kiderült, hogy nőgyűlölő. Felkészül Jimi Hendrix és a Hey Joe.
