Sok mindent gondoltam 1989–90 izgalmas fordulóján a lehetséges jövőn töprengve, a társadalomban, politikában lezajló folyamatokon belül és túl mintegy melléküzemágként, de a helyzetemből adódóan logikusan foglalkoztatott az úgynevezett popzene jövője is. Mind Magyarországon, mind a nagyvilágban. Hogy majd mi lesz.

Két dolgot hagytam ki a számításaimból, mert annyira valószínűtlennek tűntek, hogy fel sem merültek. Az egyik az, hogy a Kádár-rendszer kulturális életébe akadálymentesen belesimuló zenekarok és előadók egy idő után ellenállóként tüntetik majd fel magukat és ez a kollektív amnéziának köszönhetően bele is vésődik a köztudatba. Holott gondolhattam volna, hiszen nagyobb változások után mindig sok a partizán, és annak is könyvtárnyi irodalma van, hogy valaki addig ismételget egy nyilvánvaló hazugságot, mígnem maga is elhiszi. A másik, amiben biztos voltam, hogy ezentúl nem lesznek be- és letiltva művészek, dalok és koncertek, a gondolat, a vélemény és a művészi szabadság jegyében mindenki azt üvölti a színpadról bele az univerzumba, ami éppen a szívét nyomja és teszi ezt háborítatlanul.

Nos, nálunk így is lett, máshol viszont nem annyira. Pedig egy ideig olyan szépen ment minden, legfeljebb néhány énekesnő villantásai verték ki átmenetileg a biztosítékot a cenzoroknál, aztán belejöttek ők is a bámészkodásba. Majd néhány évvel ezelőtt sötét fellegek kezdtek el gyülekezni a popipar ragyogó, napsütéses egén. A Black Lives Matter mozgalom és az eltörlés „kultúrájának” önkéntes népbiztosai és megvadult jakobinusai sorra sütötték rá mit sem sejtő előadókra és addig senkit sem zavaró dalszövegekre, hogy rasszisták, valamint homofóbok és nőverők, és amennyiben lehetséges, mindezek egyszerre. Majd elmúlik ez is – gondolhatták ideig-óráig a maradék normálisak –, de amikor egy akkora vállalat és egyben popkulturális ikonosztáz, mint a Rolling Stones, nem pont önként és nem is dalolva levette a repertoárjáról a Brown Sugar című klasszikust, már érezhetően nagy volt a baj.

Némi tökölődés után meglett a kulcs­szó is: a Pink Floyd egykori főkonstruktőre, falbontó nagyiparos és briliáns tehetségű összművész antiszemita. Így aztán nem okozott különösebb meglepetést, hogy a frankfurti városi tanács visszavonta (fordítom: betiltotta) Waters május 28-án esedékes koncertjét. A tanácselnök elvtárs indoklásában rá­adásul „a világ legismertebb antiszemitája” címet adományozta a dalszerzőnek.