Ez a kísérlet egyébiránt teljesen stílszerű: hiszen Krúdy Szindbád-ciklusa nem más, mint maga az idő felett tartott szemle. Emlékek megidézése, a múltba révedés rítusainak celebrálása. Igaz ez már Krúdy novellaciklusára is, s még fokozottabban igaz Huszárik Zoltán filmjére is, melynek forgatókönyvét a rendező és Tornai József költő szinte kizárólag a szereplők múltat idéző, egymás megszólalásaiba alig kapcsolódó monológjainak füzéréből alkotta meg.

Lassan pásztázó kameramozgás és rebbenékeny makrofelvételek

Ez a munka egyébként nem volt más, mint maga a lehetetlent megkísértő vállalkozás: Krúdy csodálatosan impresszionista, nem cselekményt szövő, hanem atmoszférát festő, költői hangulatfutamokba bocsátkozó prózája minden előzetes számítás szerint alkalmatlan arra, hogy megfilmesítsék, s ehhez képest vágott bele ez a legendás alkotói társaság ebbe a teremtő erejű művészi kísérletbe. S ha már társaságként emlegetjük őket, legyen megközelítően teljes a felsorolás: a rendező és forgatókönyvíró Huszárik Zoltán mellett ott volt az alkotók között a másik forgatókönyvíró, Tornai József (akinek a film egyedülálló erényeihez hozzájáruló érdemeit sokáig méltatlanul a homályban kívánták tartani), Sára Sándor, az operatőr, Gujdár József, a makrofelvételek operatőre, valamint Jeney Zoltán, a zeneszerző. És persze a csodálatos színészek: élükön a feledhetetlen Latinovits Zoltánnal és Dayka Margittal. Az alkotók azt a megoldást választották, hogy Krúdy szövegét nem adaptálják a film nyelvére, hanem a Krúdy-novellákból származó hangulatfestő szövegek szőttesére gyakorlatilag egy új filmnyelvet komponálnak. Nos, ez az a filmnyelv, amit egyszerűen lehetetlen megunni – ráadásul az egyediségét azóta is őrzi. A magyar filmművészet eleve erős abban, hogy filmes látásmódot formáló eszközöket tud teremteni, elég itt csak Jancsó Miklós vágás nélküli snittjeire, vagy Tarr Béla szintén végtelenül lassan kibomló jeleneteire utalni – de pontosan ezek a megoldások például utóbb követőkre találtak, amerikai stúdiókig is utat találtak. Gus van Sant Gerry című filmje például nem – vagy nem így – született volna meg Tarr Béla munkásságának ismerete nélkül. Vannak azonban a magyar filmnyelvnek utánozhatatlan – vagy utánozni meg sem próbált – zsenijei is. Ilyen Huszárik, s egy másik szempontból, az animáció filmnyelvét tekintve Jankovics Marcell is.

A film legendás nyitójelenetét – a halott Szindbád egyik asszonyától a másikig tartó, ide-oda tévedő, magányos szekérútját – követően megszólaló zene és a hirtelen felvillanó, egymással gyorsan váltakozó makrofelvételek mágiája azonnal átütő erővel hat – az én átszellemülésem, Krúdyhoz való megtérésem ilyenkor ugyanis mindmáig azonnal kezdetét veszi. Máig sem szűnően delejes hatással, sejtelmes varázzsal. Villanásnyi képek villanásnyi képek után. Virágszirmok, izzó parazsak, kifakult fényképek, erdő tisztásán felszálló füstjelek, nedvességet izzadó fakérgek. S aztán Gujdár József makrofelvételei után megint jönnek a szépen, hosszan kibontott snittek, Sára Sándor csodás képei. Itt történetesen az erdőben táncoló lányok és Szindbád szürreális, álombéli mozgáskoreográfiájának képei. Ez az a filmes ritmus és rítus, amelyik egyszerűen időtlenül nagyszerű. És ami a maga villanásnyi snittjeivel nem egyszerűen csak hangulatteremtésre, hanem történetmondásra is alkalmas: Huszárik ugyanis néha tizedmásodpercekig felvillanó képekkel értet meg velünk vagy zár le számunkra addig függőben hagyott történetszálakat: ahogy az ablakból a halálba ugró virágáruslány, vagy a magát a vízbe fojtó Passziánsz, Vendelin néhai felesége halálának képeit egy-egy villanással elénk tárja, az maga a filmes narráció szinte utánozhatatlan bravúrja. Azt remélem, hogy amíg lesz a kultúra iránt fogékony magyar ember a Kárpát-medencében, ez a filmnyelv és ez az operatőri munka mindig lenyűgöző erővel hat majd. Jöjjön bármilyen kulturális fogyasztói szokás, ezek a képek akárhol és akármikor megtartanak majd minket a kultúra iránti hitünkben. „Bálban és temetésen. Erdőben és vízparton. Bűnben és erényben” – hogy Szindbád híres nyitómonológjának szóképet is megidézzük most ennek a hitünknek a megerősítésére.

Nem itt kezdődött el a romlásom

A filmről az összes elemzés szépen leírja, hogy a Huszárik örömmel és felszabadultan élt azzal a lehetőséggel, hogy a film forgatókönyve számára a Szindbád-novellaciklus darabjaiból szövegmutatványokat vegyen ki, s azokat úgy vigye filmre, hogy az egyes Krúdy-novellák szövegei között a filmes monológok intertextuális áramlása is megvalósuljon. Ez az akkor nagy alkotói szabadságot felmutató, példaértékű művészi innováció mára a hatásában kicsit fáradni látszik – nem azért, mintha teljesen eljárt volna felette az idő, hanem inkább azért, mert ezt a művészi eszközt a posztmodern szövegirodalom az utóbbi évtizedekben szinte már rutinszerűen használja. Érdekes ezt a fáradást megállapítani, miközben köztudomású, hogy Huszárik első forgatókönyve a filmgyári illetékeseket szabályosan sokkolta az újszerűségével, s az átdolgozásra visszaadott variánsoknak csak a negyedik-ötödik darabja után indulhatott el végre a forgatás. A bonyolultan indázó monológokból álló szövegmontázsok helyett ma már számomra a kontextus nélkül álló, de szokatlanul impulzív szövegmutatványok mutatnak töretlen, sőt, az idővel egyre csak növekvő, alapvetően enigmatikus természetű erőt.

Szindbád például az egyik monológjában arról beszél, hogy egy álmos délutánt a budai rác templomban töltöttek, majd a régi katonai temető fejfái között bolyongtak az akkori kedvesével, aki aztán rozsdás kerítéseknek támaszkodva védelmezte tőle erényét, becsületét, drága nyugalmát, míg ő lehajtott fővel állt előtte és egy másik nőre, az aranymívesnére gondolt. A rá jellemzően, minden ízében hűtlen monológ végeztével a szokásos, elvarázsolt és elbűvölő, villanásnyi képek fejezik be a történet kibontását, látni engedve az ostromolt nő mezítelenségét, s ezzel Szindbád előtti kapitulását. Aztán a jelenet a szerelmi beteljesülés utáni beszélgetésekkel folytatódik, de közben rejtélyes értelmű jelenések, néha tudatosan homályosnak meghagyott képek villannak fel egy lehunyt szemmel, fehér ruhában ágyban heverő kislányról – mintha csak egy másik tér-idő kontinuum sodrásába kerültünk volna. És ekkor – a film 35. percének 15. másodpercében – Szindbád azt mondja: „nem itt kezdődött el a romlásom”. Aztán súlyos csend következik, s jó időbe telik, mire a cselekmény visszarázódik a saját menetébe, s megérkezik a temetőben elhált légyott lecsengetéséhez, a pár udvarias, de már akkor is kilátástalan búcsúzkodásához. Ennek a mondatnak a különös erejét az adja, hogy szituációtól független a kisugárzása. Nincs élményhez, vallomáshoz kötve, hacsak nem az ágyban fekvő kislány villanásnyi látomásához, így viszont nem tudjuk meg, hogy ha nem itt, akkor hol kezdődött volna el Szindbád romlása, s mire gondol egyáltalán, amikor ezt mondja. De pont ez a feloldhatatlan talányosság tölti meg különleges érzelmi impulzussal ott és akkor a filmidőt.

Ilyen mondatokat mond Ruttkay Éva is, aki a külvárosi doktorfeleség sorsába dermedve néz szembe a valaha volt kedvese, Szindbád váratlan felbukkanásával, s azzal a szomorúsággal, hogy ez a felbukkanás nem változtat semmin: vagyis ami a múltba zárult közöttük, az továbbra is már a múltban marad. Szindbád azt a magyarázatot adja az érkezésére, hogy álmatlanságban szenved, s elfelejtett magával morfiumot hozni a vidékre. Erre kisvártatva a doktorfeleség megint egy olyan mondatot mond ki, ami a jelenettől függetlenül önálló életre kel a filmben. „Elég boldogok vagyunk. Ezen a vidéken nagy a csend” – mondja a film 15. percének 52. másodpercében Ruttkay Éva. Úgy, hogy egy percig se hihessünk neki, viszont a környék nyomasztó csendjét ezzel is azonnal belénk ülteti. S kiszakít minket az adott párkapcsolati dimenzióból, az emlékek idézéséből, s hagyja, hogy rögtön ránk szakadjon a maga végtelen magánya.

És ilyen mondatokat mond Majmonka is a film 72. percének 49. másodpercében. Amikor arról beszél – szinte a semmiből előhozakodva ezzel a mondandójával –, hogy ő már csak olvasás közben vétkezik. „Hát, körülbelül rendben vagyok az élettel” – teszi aztán hozzá, hogy ez a „körülbelül” szó ott és akkor a film érzelmi világában körülbelül mindent viszonylagossá tegyen.

De ezért ez a mondat nagyon nagyot üt. Ha lenne kontextusa, kisebb lenne az ereje. Lehet, hogy ezeket a mondatokat Huszárik Zoltán és Tornai József épp ezért találták meg, s illesztették a forgatókönyvbe. Hogy ötven év múltán is legyen mire még rácsodálkoznia a film rendíthetetlen rajongóinak. Akik tanácstalanságukban nem tehetnek mást, mint hogy újra csak belehallgatnak a Balaton zenekar Ott torony volt című, szintén örökérvényűen enigmatikus dalába. Hogy most már a dal hallgatása közben is csak azon gondolkodhassunk Szindbád alakját magunk elé idézve: mágus ez vagy kábulat?

Mindent elhibázni: melléütni a szegnek

Az egymáshoz képest is erősen viszonylagos, szituációnként is változékony személyiségvonások Szindbádnak – mai szemmel nézve – erősen fluid karaktert kölcsönöznek, amire rácsodálkozni a film 2023-as újranézése során egészen különleges élmény volt számomra. S ez az érzés – Szindbád karakterének fluid hatása – annyira meglepően új érzés volt, hogy azonnal megpróbáltam magyarázatot találni arra, hogy ez eddig miért nem volt ennyire szembeötlő a számomra.

Az első, teljesen magától értetődő válaszom erre az volt, hogy nyilván Krúdy prózája miatt, amelyben a Szindbádról szóló, lágyan gördülő, a végtelenbe folyó, őszies pasztellszíneket festő, szinte mindig egységes hangulatokat soha nem zavarja meg ahhoz hasonló érzés, mint ami a filmet frissen megnézve talált rám. Ennek magyarázata nyilván a prózanyelv és a filmnyelv markáns különbségéből adódik: hiszen a Krúdy-próza tudatáramlása a novellák szövegében szinte a természet erejéhez hasonló egyetemességgel árad szét előttünk a térben és az időben, s ebben a prózai világmindenségben sokkal inkább tud egy személyiség a maga karakterén keresztül természetes összeköttetésben állni a Krúdy-próza univerzumának egyéb erőivel is.

Ilyenformán ez a próza óriási legitimáló erővel bír: Szindbád személyiségét, bármilyen érzések dúlják is őt fel éppen, egységesnek tartja meg a szöveg a saját mágikus erejének szüntelen segítségével. Amiként tehát Krúdy prózanyelve legitimál, azonképpen viszont a film nyelve – akarva-akaratlanul is – deheroizál. A Krúdy-szöveg ugyanis mindig hét határon túlra tart, s mindig minden érzékelési tartomány felé nyitott, szabad képzettársításokra fogékony matéria. A Sára Sándor kamerája előtt kibomló jelenetek viszont minden elvarázsolt lebegésük ellenére is, a látott képek és az elhangzott mondatok éppen ott és éppen akkor tapasztalható érvényességét erősítik fel. Itt is kitárul a tudat a film befogadója előtt, de másképpen: s így egy-egy Szindbádot lemeztelenítő – a személyiségének fluid vonásaira ráerősítő – megnyilvánulás a filmben sokkal inkább szembetűnővé válik.

Ez az egyik – de talán a leginkább evidens – magyarázat arra, hogy Szindbád alakjának részben széteső jellege miért nem tett rám korábban ennyire markáns benyomást. Hiába – Krúdy teremtő ereje csodálatos erő, amelyben az általa teremtett személyiség karakterjegyei szinte beleolvadnak az általa teremtett tudatáram-próza karakterjegyei közé.

De nagyon könnyen lehet, hogy Latinovits Zoltán rendkívüli súlyosságú, masszív színészi játéka, szuggesztív filmes jelenléte is hatékonyan fedte el korábban előlem ezt az érzést. Ami persze Huszárik zseniális színészvezetéséből is következett, melynek köszönhetően egy-egy adott jelenetben minden egyértelműen volt erőteljes a maga kontextusában. Az a tény viszont, hogy most, 2023-ban erősen szétesni, töredezni látom a filmben Szindbád alakjának koherens személyiségképét, egy különleges ajándék a sorstól: hiszen ennek köszönhetően most részben újra tudom értelmezni magamnak a filmet, amely így, ebben az értelmezési keretben sem veszít az erejéből, sőt, a maga nemében modernizálja is saját magát. Éppen aktuálisan érvényes üzeneteket is közvetíteni képessé válva – bennem, a saját befogadói elváráshorizontomon pedig szinte újjászületve, részben új értelmet is nyerve.

Nos, ami eddig is evidens volt számomra, s amit most is ugyanúgy látok, mint ahogy korábban láttam: Szindbád a film döntő hányadában nagyon magabiztos: a nőkkel szemben ugyan egyáltalán nem tisztességes, de a maga érdekét mindig világosan látja. S így legalább önmagával szemben tisztességes, amikor a film 30. percének 30- másodpercében megvallja, hogy nem szeretett ő soha senkit, csak a hiúságát és a büszkeségét. „Meg azt, hogy különb embernek hittem magam” – teszi hozzá.

S a rá jellemző, szentenciózus kijelentései sorát egyszer azzal is gazdagítja, hogy az egyik kedvesének a többi kedveséről szólva elpanaszolja, hogy nagyon jók voltak hozzá a nők, mert sohasem szerették. Soha senki nem volt kíváncsi arra, hogy mit hord a kabátja alatt – folytatja aztán saját keserűségének kifejtését. Ezt a kijelentését azonban egy pillanatig sem szabad elhinnünk, sőt: már egy személyiség felbomlásának önáltató jeleként lehet kezelnünk. Nem: Szindbádot a film tanúsága szerint is nagyon szerették a nők, akiket ő galád módon, szenvtelenül bármikor tönkretett és elhagyott, és most is csak azt szeretné magával elhitetni – hogy magát ezzel is csak felmentse minden felelősség alól – hogy nem, őt nem szerették a nők. De. Minden jel szerint igen. Nagyon is.

Itt tehát világosan szétcsúszik a film két nézőpontrendszere: a nők, az elhagyott, megcsalt kedvesek nézőpontja és Szindbád saját magáról alkotott, önáltató hazugságainak világképe.

De még ez sem igaz így teljesen: mert a film végére Szindbád igenis próbál megtisztulni. Isten színe elé óvakodva megszabadulni önmaga minden becstelenségétől és élethazugságától. Az első ilyen kísérlete még a rá nagyon is jellemző, kicsit csalárd, kicsit simlis módszer próbálgatása. Ekkor egyelőre csak odáig jut Isten előtt magát elszégyellve, hogy meggyónandó bűneit rafináltan másra testálja, hogy azokat helyette valaki más gyónja meg, s vegye magára. Később a bűnbocsánatért viszont teljességgel megigazulva is képes már folyamodni: ez az a rész, ami a film legendásan tökéletes fináléjához vezet, melyben Szindbád ellátogat egy búcsújáró zarándoklatra, hogy végzetes álmatlanságát egy isteni csodával meggyógyítsa – s ezzel a maga belső, isteni békéjét is megtalálja.

Az egyik ilyen, Istennel megbékélni próbáló híres kísérlete, amelyik a film emblematikus jelenetévé növi ki magát, nem más, mint a Valentinnal folytatott párbeszéde, melyben átadja meggyónandó bűneinek listáját Valentinnak, hogy ő vállalja azokat helyette. „Csaltam, loptam, hazudtam. Káromkodtam, a böjtöket nem tartottam meg. Templomba nem jártam. Elkövettem mindent az emberölésig” – sorolja Szindbád utóbb a paráználkodásra is kitérve Valentinnek a bűneit, de ennek a felsorolásnak bizony a filmben ábrázolt nézőpontok rendszerére is kihatása van. Mindez arra is ráébreszthet ugyanis minket, hogy mennyire fluid is ez a karakter valójában: mert ha ez így van, ahogy Valentinnek megvallotta, akkor Szindbádnak egyetlen szavát sem lehet elhinni. Tekintve, hogy amiként a kedveseit, úgy minket, csalárd mondatainak közönségét is bármikor megcsalhatott eddig is.

Ezt az érzésünket támasztja alá a film egyik legerősebb dialógusa is, amely Szindbád és Majmonka között fut végig. A film 37. percében Latinovits belekezd az egyik legizgalmasabb monológjába. Mondván, hogy „az élet szép hazugságok láncolata” – de aztán, mintha a hazugság gondolatát az éppen általa meghirdetendő igazságokra egyáltalán nem tartaná kiterjeszthetőnek, nagyon magabiztosan folytatja, szinte a szerelem prófétájaként megszólalva.

„Nincs a szerelemnél meghatóbb érzemény. Mert korunkban, amikor a nemes érzések, a vallásosság, a hűség, a tisztelet, a barátság, a hazaszeretet lassan kivesznek a világból, csak a szerelem az, amely képes visszavarázsolni a régen letűnt idők illúzióját. A nők gyengédségére nagyobb szükség van, mint valaha. Mert minden nő, még a legközönségesebb is, rokonságban van a holddal, a túlvilággal, a babonával. Csak a nők javíthatják meg az állati sorba jutott férfiakat. És minden alkalmat meg kell adni a nőknek, hogy a javítás munkáját elvégezhessék a férfiakon” – fejti ki nagyívű gondolatait magabiztos nyugalommal, saját mondataiba szinte beleszerelmesedve Szindbád.

Erre azonban a világ – Majmonka képében megszólalva – nem ájult tisztelettel reagál, hanem leforrázó őszinteséggel nyilvánul meg. 

„Maga lump, dagadt arcú, szürke hajú, elzüllött ember. Nem bízhatom többé magára a becsületemet” – jelenti ki szomorúan Majmonka, hogy ezzel a film egyik legcsodálatosabb pillanatát hozza el nekünk. Ezek az egymáshoz szorosan nem kapcsolódó monológok a film elbűvölő ritkaságai, de itt és most: egyben az igazság pillanatai is.

S hogy Majmonkának mennyire igaza van, s Szindbád mennyire nem az a szabadon lézengő életművész és csábító erejű széptevő, akinek sokáig mi is látjuk, s akinek ő is láttatni szeretné magát, azt a film végén maga is megvallja. „Az a baj, hogy én annyit értek az élethez, mint egy gyerek. Nem tudom annak titkát, hogyan kell viselkedni. Hogy kell boldogulni. Amint cselekedetekre kerül a sor, menten elhibázom a dolgot. Melléütök a szegnek” – így hangzanak fel Szindbád legőszintébb – s egyben saját fluid karakterének természetét is jól bemutató – mondatai a filmben. Hogy utólag pedig még inkább mindent csak viszonylagossá tegyenek abból, amit addig belőle megértettünk, róla elképzeltünk. Viszonylagossá – ugyanakkor művészileg minden viszonyrendszerben, ha lehet, csak még érvényesebbé. Mert az élet soha nem olyan, mint amilyennek magunknak és másoknak hazudjuk. Hanem tényleg csak viszonylagos: hol ilyen, hol olyan, mint amikor az őszinte és kevésbé őszinte pillanatokban magunkat önmagunkhoz híven vagy önmagunkhoz hűtlenül ábrázoljuk.

Hitelességi kérdések: ki a filmben az igazi Szindbád?

Röviden: szerintem mindegyik. Hosszabban kifejtve: szerintem a legérettebbik személyisége. Amelyhez akkor érkezik el a saját szellemi útján, amikor a benne rejtező legjobbik formáját tudja adni. Amikor a zarándokló asszonyokkal összeborulva a szabad ég alatt egy megnyugtató pihenésbe tud feledkezni, mert az asszonyok gondoskodásának hála végre álomba tud merülni. De a spoilerezéssel felhagyva nézzük csak sorjában az elemzés tárgyául kínálkozó, lehetséges szerepszemélyiségeket.

Kezdjük azzal, hogy a film friss újranézésének köszönhető új Szindbád-élményem, vagyis Szindbád erősen széteső, divergens filmbéli karakterének felismerése felszabadító hatású élmény volt számomra, amely odáig vezetett, hogy a film emblematikus Szindbád-jelenéseit külön megvizsgáltam abból a szempontból, hogy most, 2023-ban mennyire látom az egyikben vagy a másikban koherensnek, illetve önazonosnak Szindbád filmbéli karakterét – az eredendően és legfőképpen a Magabiztos Csábító alakját magára öltő filmes figurát. Tudatosan kigyűjtöttem a filmből Szindbád kivételesen őszinte, önmagát is leleplezően, kegyetlenül kritikus mondatait, s ezek alapján igyekeztem személyiségének mindegyik – az összképből többé-kevésbé kiütköző – vonására is külön figyelmet fordítani: felfedezve benne például az Idegesítő Pojáca, a Csínytevő Gyermek és az Esendő Lélek tünékeny, de jól azonosítható jelenéseit. Ezzel nem deheroizálni kívánom Szindbádot – arra a film nyelve önerejénél fogva tőlem függetlenül is képes –, hanem inkább egy új, modern hitelességet fedezek fel benne ezeknek az önmaga személyiségének monolitikus tömbjéről leszakadó szerepszemélyiségeknek a felderítésével.

Így a legesleghíresebb jelenetbe is. Igen: a Vendelin jelenlétében abszolvált híres éttermi jelenetbe is: benne a csontból kiütött velő kenyérre kenésének mindenki számára ismert, nagyszerű makrofelvételeivel.

Ez a jelenet korábban ugyanúgy lenyűgözött, mint a film többi jelenete – s ebben a nagystílű Latinovits-előadásban a világban jártas vándor nagystílű hedonizmusát fedeztem fel. A nyolcvanas évek tinédzsereként nyilván grandiózusnak találva – és egy akkor nem létező úri világ pátosza előtt is tisztelettel adózva – nézhettem az egymást követő igényes, tudatos, a konyhaművészetben jártas rendeléseket, főúrinak is beillő lakomarészleteket.

Most viszont, hogy már tudom, hogy Huszárik filmjében nem egy, hanem sok – jobb és rosszabb – Szindbád-alakmás keveredik, ezt az egész jelenetet Szindbád egyik önvallomásával hoznám inkább összefüggésbe. „Nem szerettem én soha senkit, csak a hiúságom, a büszkeségem. Meg azt, hogy különb embernek hittem önmagam” – mondja magáról egyszer a filmben Szindbád, s az éttermi jelenetét mai szemmel nézve úgy vélem, Szindbád minden ott előadott okoskodó és nagyképű allűrje mintha csak ezt a tételt bizonyítaná.

Nos, ebben az egyébként méltán legendás jelenetben a filmbéli Szindbád az én szememben mára már nem több, mint egy Idegesítő Pojáca. Elismerem ugyanakkor, hogy ezt a pojácaságot Latinovits megint csak zseniálisan hozza – s a ködös elomlásokba feledkező figura mögött ezekben a jelenetekben bravúrosan engedi megjelenni a végletesen önző kivagyiskodást. Mégis, vegyük úgy, hogy a filmbéli Szindbád személyiségének ez a mélypontja – hogy aztán innen emelkedjünk egyre magasabbra.

Annyit érteni az élethez, mint egy pákosztos gyerek

Szerencsére Szindbád önmagát leleplező vallomásaiban komolyan bővelkedik a film, így ahhoz sem nehéz illusztrációnak jelenetet találni a filmből, mit érthet Szindbád az alatt, amikor azt mondja, hogy annyit ért csak az élethez, mint egy gyerek, s hogy nem is tudja annak titkát, hogyan kell viselkedni.

Ezt az önleleplező tételt egyébként pontosan a film egyik legviccesebb jelenete példázza – s erre már csak azért is érdemes lehet kitérni, mert a Szindbád nem igazán vicces jelenségként élhet az emlékeink között. Holott most, hogy tudatosan a szerepszemélyiségek váltakozásának játékára figyelve kicsit kivontam magam a filmet általában belengő szépséges melankólia hatása alól, volt érkezésem egy szabályos börleszkjelenetet is azonosítani a filmben. Lehet, hogy ez másnak is új lesz, ezért örömmel rácsodálkozom erre is: hogy aztán ebben a Csínytevő Gyermek viháncolására is rá lehessen ismerni.

A film 20. percének végén Szindbád hódolattal kalapot emel Majmonka előtt, akit a királynéjának nevez. Mire Majmonka egyszerűen és velősen legazemberezi őt, majd ostorozni kezdi Szindbádot az egyik legfrissebb kalandja miatt, amelyik azért sértő számára különösen, mert annak szerinte nem valami fiatal és szép lányka a részese, hanem „az a csúf Imola, akinek olyan a haja, mint a pókfonál”. És csak pöröl és pöröl, amit Szindbád szánva-bánva hallgat. Igen ám, de amíg a szavak szintjén egyre csak megy ez a halálos fenyegetésbe is átcsapó számonkérés, Majmonka minden átmenet és habozás nélkül már meg is teríti az asztalt Szindbádnak. S miközben egyre csak arról biztosítja Szindbádot, hogy azon már nem lehet változtatni, hogy Szindbádot ő márpedig most megöli, az asztalra evőeszköz, levestányér is kerül.

Szindbád pedig a fejét lehajtva látszólag megtörten hallgat, de a levest feltálaló Majmonka körül olyan ügyesen settenkedik, hogy minden verbális zűrzavar közben is azonnal ügyesen helyet foglalhasson, s a leves kanalazásának mielőbb nekifoghasson. Az étel után ácsingózó, a szinte szülőinek tűnő szidalmazásnak kitett Szindbád valóban olyan itt, mint egy Csínytevő Gyermek, aki tűri is, hogy szidják, de valójában rá sem hederít a szidalmazásra. Ahogy az őt szidalmazó „szülő” se veszi igazán komolyan mindazt, amit szidás közben kilátásba helyez. A jelenetet többször végignézve, Szindbád komédiába hajló pákosztosságát látva csak elismeréssel adózhatunk a színészi játéknak, s a figura újabb meglepő átlényegülésének.

Álmatlanságtól szenvedni: öregasszonyok ölelésébe bújni

Ahogy Szindbád szerepszemélyiségének monolitikus tömbje szerepszilánkokra hullik szét, ezek az egymáshoz hol logikusan, hol minden logika nélkül kapcsolódó szerepváltások, átlényegülések mélyebb értelmüket tekintve – ellentétben a Krúdy-novellaciklus természetével, amely inkább a végtelenítve tekergő történetszálak szőttesét szövi – igenis felfoghatóak egyfajta fejlődésregény filmes variánsának. Tekintve, hogy honnan hová ér el végül Szindbád. Milyen léha és céltalan életet él eleinte, s aztán milyen felismerésekre jut az átmenet korának olyan embereként, aki nem emlékszik arra, hogy ezt az egész életet valaha kikövetelte volna magának. Erre a fejlettségi szintre bizarr módon éppen egy bordélyház mulatóhelyiségében emelkedik, ahol édesanyja életét idézi fel magának a film 76. percében, amikor is egy hazalátogatás emlékeit összegzi magának és a magukkal és egymással elfoglaltnak látszó éjszakai figuráknak.

„Elmentem az édesanyámhoz. Jól van. Úgy él, mint számtalan évvel ezelőtt. Maga művelteti a kis földjét, kis szőlejét. Nem szorul senkire. Más ember, mint én vagyok. Más fajból voltak ők, mint amit ideadtak nekünk. Azok tudtak élni. Még akkor lehetett is élni. És jól tudtak élni. Ezek itt nem tudnak. Nem is tudják, mi a szép és jó élet. Nem tudják, mi a jó falat. A jóízű pihenés. Nem szeretem ezt a mai világot. Azt mondják, átmeneti idők. Csakhogy én nem kívántam átmeneti időt. Arra sem emlékszem, hogy ezt az egész életet valaha kiköveteltem volna” – üt meg egy egészen enervált hangot Szindbád, amely hang teljesen más, mint a narrációi közben egyéb alkalmak során megszólaltatott, a múltat idézően nosztalgikus és melankolikus hangja.

Ez a hang az idős hölgyeknek – s rajtuk keresztül a női nem egészének – végre őszintén kinyilvánított tisztesség hangja, amely odáig vezetheti aztán Szindbádot, hogy a film végének híres fináléjában végre már alázatot is tanúsítani tudó vándorként vegye fel a lépést a búcsújáró zarándokokkal, s köztük is legfőként az idős asszonyokkal. A film 79. percétől kezdődő monumentális lelki zarándokjárás a műnek egy olyan szakasza, amelyet korábban nem tüntettem ki megfelelő figyelemmel, de a filmet újranézve ezek a jelenetek ezúttal szellemi jelzőfényeket gyújtottak nekem.

„A bűneim annyira összegyülekeztek, hogy nem merek miattuk egyedül lenni a szobában” – vallja meg legnagyobb baját a búcsújárókhoz csatlakozó Szindbád Búcsú bácsinak, a zarándokok vezetőjének.

Ami aztán itt a kezdetét veszi, azzal szerkezetét tekintve valami hasonló jelenség megy végbe, mint a múltat idéző Krúdy-monológok intertextuális szőttesének megalkotásával az egész forgatókönyvben. Csak éppen itt más a matéria, dacára annak, hogy közben a forma ugyanaz. Itt az intertextualitás jegyében már csak a Szűz Máriához fohászkodó népi imádságok, népénekek sorjáznak – s közben Sára Sándor kamerája a templomot díszítő Krisztus-szobrokon és freskókon pásztázik. Itt tehát nem káromkodásból, hanem imaszövegek foszlányaiból emelkedik katedrális.

Ez a személyes ihletettség rendkívül erős érzelmi érintettséget vált ki – minden érző emberből is, de különösen azokból, akik számára régről ismerős ezeknek az idős parasztasszonyoknak a tekintete. Szindbád itt tehát egy olyan érzelmi sodrásba kerül, amelyben Krúdy és Huszárik nagyon erős motívumközösségben van egymással. Búcsú bácsi aztán a gyertyafények között a szabad ég alatt, a templom melletti tisztáson alvó busi asszonyok közé kíséri Szindbádot, s felkéri őket, ugyan altatnák el ezt az urat, mert nem tud aludni.

Szabad ég alá húzódni, hogy az ördög ne találjon ránk

Szindbád hanyatt fekszik a gyertyák fényében, a zúgó szenténekek rengetegében, a fekete szoknyás és fekete kendős asszonyok oltalmazó közelségében a fűben. És aztán lassan minden rendben lesz. Sára Sándor kamerája valószerűtlen ráncokkal barázdált, az élettől meggyötört, de meggyötörtségükben is szép öregasszonyok arcait mutatja be előttünk, egy nem evilági arcképcsarnok avatatlan, de egyre inkább beavatottá váló nézői előtt. Lobognak a fáklyák és a gyertyák fényei, szakadatlanul szólnak a fohászkodó énekek, s aztán álomba merül mindenki. Szindbád is. Aki rövid ideig még a szívére panaszkodik, s az anyjától kér a fájdalmaira enyhülést.

Valahonnan, a semmiből aztán megszólal az édesanyja hangja, elárulva Szindbádnak, hogy az édesapja is szívbajban halt meg. Néhány asszony közben úgy pihen le újra, hogy fejüket a földön fekvő Szindbád mellkasára támasztják. Aztán még látjuk a Tél tündérét, s látjuk-halljuk a templomban orgonáló Malczer Annamária játékát, amelyhez az orgona fújtatóján taposva Szindbád juttat levegőt az orgonasípokba – egészen a végkimerülésig. Amíg csak a szíve bírja. Ez már itt mind a végjáték szimbolikája – még annál is inkább csak a szimbólumok világába visszahúzódva, mint azt a film egyebekben is, korábban is megtette. Az orgona sípjaiból áradó zene hangja kifullad, Szindbád a szívéhez kapva összeroskad.

Villannak a képek, az őszi tájon átgördül egy vörös postakocsi, egy rövid képsor erejéig pedig újra felvillan annak a szegényes tanyának és annak a roskatag szekérnek a képe, amelyeket a filmet megnyitó jelenetből már ismerünk. Aztán még a búcsút járó egyik öregasszony arcát látjuk közelről, de annyira közelről, az ismert makrofelvételek egyikével, hogy szinte már az arcbőr pórusait látjuk csak. Hogy mindent lássunk, s közben semmit se lássunk. Itt ér véget a film. És itt ér véget Szindbád megigazulása – ha úgy tetszik, fejlődésregénye, amely fejlődésnek Setétke utolérése, a halál magához édesgetése a végső állomása.

Szekeret húz a ló, halott már Szindbád rajta

Ahogy ezt az írást éppen rakom össze, sűrűn leveleket váltok valakivel, akivel mostanság az életem egészen bizalmas apróságait is megosztom. Így persze abba is beavatom, hogy most éppen Huszárik Szindbádjának újraértelmezésén dolgozom, a magyar film ünnepére készítek egy írást. S miután köztünk eleve téma a férfiasság és a nőiesség határainak értelmezése, azt is leírom neki, hogy most Szindbád a nőkkel szembeni ócska kis hazudozásait talán erősebb kritikával szemlélem, mint valaha. S ilyenformán az ő viselt dolgaival szemben a nőies nézőpontnak magamban az eddig megszokottnál jobban helyet adok.

De ehhez rögtön hozzáteszek valamit: jelzem, hogy mindeközben persze szó nincsen arról, hogy magamból, a saját férfiasságomból kivetkőznék, mert például van a filmet újranézve bennem olyan benyomás is, amelyben a férfinosztalgia érzése sokkal erősebb bennem Szindbád iránt, mint korábban bármikor. S amikor ezt a levelezés közben leírtam, persze már előre tudtam, hogy a halott Szindbáddal szemben kialakuló nosztalgiaérzésemet a két nő között ide és oda ingázó lovasszekér jelenetét értelmezve tudom majd a leginkább a magaménak érezni.

Messziről kezdem. Az anyai nagybátyám, aki egyébként egyben a keresztapám, világot látott, sok nőt elbolondítani képes, Krúdy tollára érdemes alak volt. Mondhatnám azt is, hogy kiskamaszként az ő dolgait figyelve sajátítottam el a férfiasság egyik lehetséges viselkedési mintázatát. Fekete báránynak számított a családban, mert nem élt rendes életet – el is vált, az itallal is meggyűlt néha a baja, volt, hogy hajnalban arra ébredtünk, hogy rendőrök keresik őt a családi ház amúgy háborítatlan magányában.

De ezt mások hánytorgatták csak fel róla szólván a családban – hiszen amit én, gyerekként láttam belőle, az egy teljesen másik kép volt. Köze nem volt ahhoz, amit róla másoktól hallottam: ő egy gáláns lovag, egy igazi nagyúr, az életet mérhetetlen eleganciával és kedvességgel élvezni tudó fejedelem volt számomra. Aztán láttam a lassú hanyatlását is, ami ott vette kezdetét, ahol eleinte egyébként minden olyan ígéretesen indult a számára. Vett idős korára egy házat Szendrőlád szélén, egy patak partján. (A ház valaha malom volt – lehet, hogy ezek az emlékképek vezettek tudat alatt engem odáig, hogy a patak parti malomban szintén otthonosan viselkedő Felméri Kázmért világra álmodó erdélyi író, Karácsony Benő monográfusa legyek.)

De valahogy ott lassan szétcsúszott minden a keresztapám életében – és sajnos az egészségi állapotában is. Sok nyomorúságot szenvedett el élete végén a test viszontagságos állapotainak kiszolgáltatva. De a kezdődő romlást megelőzően még történt valami, ami életem egyik nagy megtiszteltetése lehetett. Az, hogy ez a fejedelem, aki az anyai nagybátyám alakjában rejtezett ezen a földi világon – éppen valamelyik száműzetésének közepette asszony nélkül maradva – egy bizalmas kéréssel talált meg. Tudva, hogy akkor én már Pesten tanuló egyetemista vagyok.

Előkotort Szendrőládon – de lehet, hogy talán még Miskolcon vagy Ózdon – egy cédulát, melyen egy budapesti, Horváth Mihály téri cím állt. Azt mondta, hogy ott lakik egy asszony, akit nagyon szeretett, de anyuska – az ő édesanyja, az én anyai nagymamám – elmarta őt mellőle. Ezt persze teljesen értettem: a nagymamám az én életemet is erősen megkeserítette, s a nők a család férfiúi mellől való elmarásának gyakorlatát mellettem is élénken folytatni próbálta. Aztán azt is megértettem, amit a fejedelem a maga nemes egyszerűségében kért tőlem: ami nem volt más, mint hogy menjek el ahhoz az asszonyhoz, s kérjem meg neki a nevében a kezét.

Most, hogy ezt felidézem, még mindig érzem, hogy ez mennyire képtelen helyzet volt. S közben mennyire elvarázsolt, nem evilági szituációvá nemesedett azonnal. A lényeg az, hogy elmentem arra a címre, de már nem találtam rá ott a keresett asszonyra. A lánykérés elmaradt. De azóta is gyakran elhajtok ott, a Horváth Mihály téren a munkahelyemre autózva, s mindig megrendítő élmény visszaidézni azt a kínkeservesen eredménytelen tudakozódásomat, amit ott kellett lefolytatnom. Miközben dehogy is haragszom ezért a félresiklott, kínkeserves próbálkozásért bárkire is: hiszen magának a fejedelemnek a szolgálatában jártam. Ha eredménytelenül is. De akkor is. Másnak ekkora dicsőségnek még csak a töredéke sem juthatott.

Nos. Most jön az, hogy hogyan jön ide ez az egész. Hát úgy, hogy azon a lovasszekéren én Latinovits Zoltán képében mindig is a keresztapámat látom. Azóta, hogy a filmet először láttam. Van, ami megváltozik a filmet illetően a befogadói elváráshorizontomon, s van, ami nem. Ez aztán pedig egyáltalán nem. Az az ember ott a filmben, Szindbád alakjában az én keresztapám. S a helyzete is ismerős. Amikor a filmet először láttam – túl azon, ahogy azonnal ráismertem a jelenetben szereplő, magát Latinovits Zoltánnak álcázó családtagomra –, egy pillanatig sem gondoltam, hogy a szekéren az egyik asszonytól a másikig, az egyik szeretőtől a másikig zötyögő Szindbád halott lenne. Nem halott. Legfeljebb csak ájulásig részeg. Van ilyen. Előfordul a legjobb családban is. Én is olvastam már ilyenről. Vagy olyanról, aki olvasott már olyanról, aki olvasott ilyenről.

Szolidárisnak lenni: szekéren élve-halva elzötykölődni

Hát ezért nem tudom ezt a filmet elengedni. S nyilván még tíz és húsz év múlva is meg fogom nézni.

„Hát ennek már úgy látszik, vége. Mehetsz vissza a szeretődhöz, a Terkához. Én ugyan nem bíbelődöm a temetéseddel” – mondja az egyik asszony, magától a halott Szindbáddal megrakott szekeret elhessegetve, s az innen oda, aztán meg onnan ide lejárható utat már fejből, betéve tudó lovat elkergetve.

Ez a szekérút a halott Szindbáddal az enyém igazán. Nem a vörös postakocsi eliramlása az őszi tájban. Látom Latinovitsot, akiről elsőre mindig azt hiszem, hogy csak boldogan részeg. Az ájulásig részeg. Aztán azt gondolom, hogy majd csak megéled egyszer. S az egyik asszony, akár a szerető, akár a másik (lehet, hogy amúgy ő szintén csak egy szerető – hagyjuk ezt meg Krúdy és a magyar filmtörténet rejtélyének), majd felsegíti. Vagy egyszerűen csak lefordul valahol a szekérről valamelyik árok partján. S ahol megébred aztán. Van ilyen. Előfordul az ilyen. Ilyenek ezek az árokpartok. Megéled rajtuk az ember.

De nem. Eddig akárhányszor néztem meg a filmet, Latinovits nem igazán mutatott azon a szekéren markáns életjeleket. 

Mégis: lehet, hogy a magyar film ünnepét azzal az elhatározással – s ennek az elhatározásnak a kinyilvánításával – tudom a leginkább szívhez szólóan megünnepelni, hogy én márpedig a Szindbádot addig fogom nézni, amíg csak az eszemet tudom. S amíg csak azt remélhetem, hogy a keresztapám egyszer csak feltápászkodik azon a reménytelenül eltévedt szekéren, s azon a végeérhetetlen kocsiúton. 

Mert persze ő én magam vagyok.

A szerző a Kultúrnemzet, a Mediaworks kulturális divíziója vezetője

Borítókép: Szindbád (Forrás: Örökmozgó)