Olvasom néhány értelmiségi főítész nyilatkozatát, hogy jaj, szegény pedagógusok, és hogy diktatúra tombol itt, valódi kemény diktatúra. Írók is vannak köztük, nekik nyilván borzasztó nehéz békében, megbecsülésben alkotniuk – mondják ők –, én pedig szemlesütve felidézem XX. századunkat. Kapaszkodókat keresek annak eldöntésére, hogy ma mennyire nehéz magyar írónak lenni. És hogy száz év leforgása alatt más íróink csak kukoricáztak egymással, vagy akadt félnivalójuk.
Mert oly korban éltünk mi, amikor a Tanácsköztársaság idején Kun Béla kendőzetlenül megmondta Kosztolányi Dezsőnek (akivel mellesleg újságíróként valaha együtt dolgozott), hogy írókra nincs szükség a proletárdiktatúrában. – Tanulj szakmát, vagy ki fogunk végezni!– vetette oda Kun Béla, a feleségével eltámolygó Kosztolányi pedig arra gondolhatott, hogy kalauzként vagy vájárként talán túlélheti a felfordulást. A dicstelen százharminchárom napban írói direktóriumba tömörítették az írókat, és biztosak lehetünk abban, hogy egy részüket ki is végzik, ha kicsivel több időt kapnak az országvesztésre.
Oly kor volt az a XX. század, amikor származásuk miatt magyar írókat végeztek ki, lőttek Dunába, temettek el félig élve nyilasok, nácik, egyéb állatfajták. Például Radnóti Miklósnak azért kellett meghalnia, mert hóhérai zsidóként tekintettek a katolikus költőre. Szerb Antal, Halász Gábor, Sárközi György sem lehetett magyar író és irodalmár egy pillanatra sem, amikor a gyilkosok eldöntötték, hogy eltüntetik őket a föld színéről.
Magyar írónak lenni 1944–1945-ben Erdélyben, a Bácskában, a Felvidéken, Kárpátalján szó szerinti életveszélyes vállalkozás. Először a Maniu-gárdisták és a jugoszláv partizánok minden ártalmasnak tartott magyar embert agyonvertek, megcsonkítottak, megkínoztak. Később „sima” diktatúrává szelídült az embervadászat, amelynek következtében az író például másokról jelentett, majd öngyilkosságba menekült, mint Szilágyi Domonkos. Vagy párthű verseket írt, mint Székely János, miután megmondták neki, hogy bebörtönzött apját csak így mentheti meg. Sütő András a saját kezével szedte össze marosvásárhelyi otthonában a lehallgatóberendezéseket. 1956-os szerepe miatt Páskándi Gézát hat évre elhurcolták egy Duna-deltai munkatáborba.
Vagy könnyű lett volna Kodolányi Jánosnak, akit a háború után az Andrássy út 60.-ban agyon akartak verni? Németh Lászlónak, aki méreggel járt-kelt száműzetésében, hogy ha jönnek érte, véget vessen az üldöztetésnek? Hamvas Bélának, aki egészen raktárosságig vitte a Kádár-rendszerben? Vagy a háborús bűnösként börtönbe zárt Erdélyi József emlékét idézzük? Esetleg Sértő Kálmánét, aki alkoholistaként a nyilasok játékszere lehetett? Déry Tiborét, Háy Gyuláét, akiket 1956 után a nemzetközi tiltakozás ellenére is börtönbe zártak? Beszéljünk Márai Sándorról, Wass Albertről, Zilahy Károlyról, Cs. Szabó Lászlóról, Kovács Imréről és a többiekről, akik az életüket és emberi méltóságukat mentve futottak el erről a tájról?
A Kádár-korszakban fiatal magyar írók sokaságát temette el idő előtt a nemzet. Kamondy László október 23-án követett el öngyilkosságot, és meghagyta, november 4-én temessék el. „Próbáltam fájó idegét simogatni” – ezt pedig a lesújtott Nagy László mondta, amikor hírét vette B. Nagy László öngyilkosságának. A cserszegtomaji Szabó István éveken keresztül nem tudott írni, szaporodtak a féldecik, végül lehanyatlott a madárcsontú novellista, de előtte magánlevélben még leírta, hogy a nemzet szándékos tönkretétele zajlik. Sarkadi Imre prózáját sem a részegen végrehajtott öngyilkos artistamutatvány, hanem a kilátástalan sors előli menekülési ösztön akasztotta meg. A leszbikus Galgóczi Erzsébetet megalázták, kinevették, megfúrták, pedig példátlan bátorsággal mutatott rá a kollektivizálás, a vidéki kiskirályságok, a paraszti elnyomatás természetrajzára. Világirodalmi rangú regényei után Sántha Ferenc elnémult, évtizedekig azt sem lehetett tudni, él-e, hal-e. Csurka Istvánnak alá kellett írnia a beszervezési nyilatkozatot, különben agyonverik, felakasztják, bebörtönzik. Faludy Györgyöt minden indok nélkül Kistarcsára internálták, majd a recski kényszermunkatáborba zárták.
Nem folytatjuk ezt a szomorú históriát.
Mondhatjuk persze, hogy háború vagy elnyomatás idején nemcsak az íróknak, de voltaképpen mindenkinek meggyűlhet a baja a fennálló renddel. Ez igaz. Ahogyan az is, hogy kortársainknak nem kívánunk hasonló megpróbáltatásokat, vagyis nem önigazoló, kéjes múltba révedéssel, hanem nagyon is szomorú szívvel idéztük fel a fentieket.
A tanulság azonban valahol máshol keresendő. Abban, hogy a modern ember teljesen elveszítette a valóságérzékét, és miután léte individuálissá vált, vagyis társadalmi kötelességeit, közösségi kötelékeit régen feloldotta, minden felette zakatoló eseményt önmagára fordít vissza. Csak ő számít, a teremtésben nem létezik állandóság a saját érdekein kívül. A modern ember továbbá irtózik a megpróbáltatásoktól, nem tudja, hogy időleges szenvedésünk a végső megnyugvást váltja ki.
Ezek után könnyen érthető, hogy rabja lesz az egalitárius gondolatnak, amely számára egyetlen vezérelvet tűz ki: „méltóságot” és „jogegyenlőséget” olyan ügyekben, amelyeket ő egyébként nem ért, nem gyakorol, nem művel.
Természetesen innen már csak egy lépés a morális zsákutca, a természetes körülmények megerőszakolása. Ezért nevezi diktatúrának azt a berendezkedést, amely világosan kimutatja emberünk valódi helyét és szerepét, holott – szerinte – társadalmi finanszírozással őt, valamint a hozzá hasonlókat kellene dédelgetni, pusztán azért, mert a pedagógus vagy író szót valaki odapecsételte a homlokára. Valójában az általa elvégzett szellemi munkát is érdemes volna megmérni egyszer, és alighanem alaposan meglepődnénk, milyen tudás alapján, milyen szemlélettel, milyen mélységben tanít, ír, alkot. Erről azonban a liberális világbíróság előtt soha nem kell számot adnia, hiszen nekünk, a családnak, a szülőknek, az olvasónak nincsenek kollektív jogosítványaink, mindig csak az egyes embert szédítik azzal a céllal, hogy kielégíthesse társadalomromboló hajlamait.
Valahogy így áll az össze a teljes kép. 2023-ban nem kulturális diktatúra, hanem teljesítményösztönző társadalom épül Magyarországon. Címkézések helyett inkább dolgozni, jogkövetelés helyett másokat tisztelni kellene. És jó írókat olvasni, mert a rosszaktól semmit sem tanulhatunk.
Borítókép: Kodolányi János
