A Kádár-korszakban fiatal magyar írók sokaságát temette el idő előtt a nemzet. Kamondy László október 23-án követett el öngyilkosságot, és meghagyta, november 4-én temessék el. „Próbáltam fájó idegét simogatni” – ezt pedig a lesújtott Nagy László mondta, amikor hírét vette B. Nagy László öngyilkosságának. A cserszegtomaji Szabó István éveken keresztül nem tudott írni, szaporodtak a féldecik, végül lehanyatlott a madárcsontú novellista, de előtte magánlevélben még leírta, hogy a nemzet szándékos tönkretétele zajlik. Sarkadi Imre prózáját sem a részegen végrehajtott öngyilkos artistamutatvány, hanem a kilátástalan sors előli menekülési ösztön akasztotta meg. A leszbikus Galgóczi Erzsébetet megalázták, kinevették, megfúrták, pedig példátlan bátorsággal mutatott rá a kollektivizálás, a vidéki kiskirályságok, a paraszti elnyomatás természetrajzára. Világirodalmi rangú regényei után Sántha Ferenc elnémult, évtizedekig azt sem lehetett tudni, él-e, hal-e. Csurka Istvánnak alá kellett írnia a beszervezési nyilatkozatot, különben agyonverik, felakasztják, bebörtönzik. Faludy Györgyöt minden indok nélkül Kis­tarcsára internálták, majd a recski kényszermunkatáborba zárták.
Nem folytatjuk ezt a szomorú históriát.

Mondhatjuk persze, hogy háború vagy elnyomatás idején nemcsak az íróknak, de voltaképpen mindenkinek meggyűlhet a baja a fennálló renddel. Ez igaz. Ahogyan az is, hogy kortársainknak nem kívánunk hasonló megpróbáltatásokat, vagyis nem önigazoló, kéjes múltba révedéssel, hanem nagyon is szomorú szívvel idéztük fel a fentieket. 

Ezek után könnyen érthető, hogy rabja lesz az egalitárius gondolatnak, amely számára egyetlen vezérelvet tűz ki: „méltóságot” és „jogegyenlőséget” olyan ügyekben, amelyeket ő egyébként nem ért, nem gyakorol, nem művel.

Természetesen innen már csak egy lépés a morális zsákutca, a természetes körülmények megerőszakolása. Ezért nevezi diktatúrának azt a berendezkedést, amely világosan kimutatja emberünk valódi helyét és szerepét, holott – szerinte – társadalmi finanszírozással őt, valamint a hozzá hasonlókat kellene dédelgetni, pusztán azért, mert a pedagógus vagy író szót valaki odapecsételte a homlokára. Valójában az általa elvégzett szellemi munkát is érdemes volna megmérni egyszer, és alighanem alaposan meglepődnénk, milyen tudás alapján, milyen szemlélettel, milyen mélységben tanít, ír, alkot. Erről azonban a liberális világbíróság előtt soha nem kell számot adnia, hiszen nekünk, a családnak, a szülőknek, az olvasónak nincsenek kollektív jogosítványaink, mindig csak az egyes embert szédítik azzal a céllal, hogy kielégíthesse társadalomromboló hajlamait.

Valahogy így áll az össze a teljes kép. 2023-ban nem kulturális diktatúra, hanem teljesítményösztönző társadalom épül Magyarországon. Címkézések helyett inkább dolgozni, jogkövetelés helyett másokat tisztelni kellene. És jó írókat olvasni, mert a rosszaktól semmit sem tanulhatunk.

Borítókép: Kodolányi János