Ahogy a miniszterelnökünk mondta évekkel ezelőtt, az illegális migráció olyan probléma, mint a fogkrém: nem lehet visszatömködni a tubusba, ha már egyszer kint van. A francia elnök viszont az utóbbi hetekben tanúsított viselkedésével könnyen elérheti azt, amit eddig lehetetlennek tartottunk: a fogkrém önmagától visszamenekülhet a tubusba.
Az a hetykeség, ahogy Emmanuel Macron az oroszok elleni katonai fellépés gondolatát lebegteti, és az a természetesség, ahogy egész Európától elvárja, hogy egyként felsorakozzanak mögötte, olyan ember benyomását kelti, aki abszolút nincs tisztában cselekedeteinek következményeivel.
Olaf Scholz német kancellár legalább tördeli egy kicsit a kezét, aggódó arcot vág és téblábol zavarodottan, mielőtt újra menetrendszerűen beadja a derekát a könyörtelen Annalena Baerbock külügyminiszter ostorcsattintására. Macron viszont jellegzetes francia felelőtlenséggel áll ezekhez a dolgokhoz is. Pedig a francia elnöknek bármelyik másodrangú katonai stratégája el tudná magyarázni, hogy minden brutális veszteségük ellenére az oroszok még mindig tizenöt percen belül egy füstölgő radioaktív romhalmazzá tudnák változtatni kontinensünket, amely a következő négyezer évben teljesen alkalmatlan lenne emberi létezésre.
Ebben a légkörben éljük bele magunkat egy pillanatra a konfliktuszónákból ideérkezett néhány millió migráns helyébe! Európa a tejjel-mézzel folyó Kánaán. Ingyen lakás, ingyen orvos, pénz munka nélkül, nulla elvárások, totális szabad út bármiféle etnikai vagy vallási fundamentalizmusnak. Legalábbis ez áll a német egyházak által finanszírozott embercsempészek színes prospektusaiban. Csak amikor ideérkeznek, ők is láthatják, hogy
ezt a kontinenst néhány teljesen beszámíthatatlan eszelős irányítja, akiket ha nem sikerül kordában tartani, hamarosan ők is megismerhetik, milyen az atomháború totális pusztítása.
Vagy tíz éve olvastam azt az interjút a brit lapokban, ahol egy szomáliai bevándorló anyuka arról beszélt, hogy nyaranta hazaküldi Mogadishuba a kisfiát, mert London túl veszélyes. Helyesen volt informálva. Én teljesen megérteném, ha Lampedusán az embercsempészhajóból kiszállva Abdul hirtelen átlátná a liberális európai politikusok által kialakított helyzetet, a tízezrével sebészetileg nemileg megcsonkított tinédzsert, a legbrutálisabb szexuális devianciákat ünneplő tömegeket, a pedofíliát mentegető politikusokat, a nagyvárosi no-go zónákat vagy a művészeti remekműveket tönkretevő klímaőrülteket. És akkor azt mondaná Carola Rackete csempészkapitánynak: nyugodtan vigyen vissza Szíriába vagy ahova akar, csak el innen, itt az őrültek vezetik a bolondokházát.
Ami egyáltalán nem vicc, az az, hogy az önérzetüket a nemzetérdektől megkülönböztetni nem képes baloldali politikusok Európát lassan sokkal veszélyesebb kontinenssé változtatják, mint amilyen a migránskibocsátó országok legtöbbje. Ha Macron, Tusk, vagy mások csapatokat küldenek Ukrajnába az oroszok ellen, a fogkrém tényleg visszamenekül a tubusba.
Milyen szerencsések is a migránsok – nekik van hova visszatérniük, nekünk ez a lehetőség nem adatott meg. Ezért kellene minden eszközt bevetnünk még most, hogy az ukrán–orosz konfliktus az irányunkban tovább ne eszkalálódjon.
Nem lesz egyszerű, a progresszivizmus politikai képviselőinek sem az életre való joggal, sem a józan ésszel nem lehet érvelni. A legvérszomjasabb diktátorokban, népirtókban, a Sztálinokban, Pol Potokban és Hitlerekben is volt egy közös vonás: a túlélési ösztönük. Milliókat voltak hajlandók lemészárolni csak azért, hogy ők és hatalmi struktúráik megmaradjanak.
Az új eurokáder nem ilyen – gyűlöli az életet, beleértve a sajátját is, nincsenek megmaradási, önfenntartási ösztönei. Olyan, mint egy vírus. Akkor is megöli a hordozóját, felemészti a neki otthont adó testet, ha végül önmaga is megsemmisül.
Amit Európa tesz most önmagával, az pontosan ilyen. Itt nincsenek, nem is lehetnek győztesek. A gyermekeink tönkretétele, nemzeteink, államaink szétverése, a család kiforgatása, a civilizációnkat felépítő hitünk megtagadása és egy atomháború könnyed elfogadása csak arra mutat, hogy ez, ami ma aktív a nyugati civilizáció szívében, se győzni, se túlélni nem akar. Ez az ember, az Isten, a lét tagadása. Ezt a sötétséget nem lehet pusztán politikai, jogi eszközökkel leküzdeni, ez egy spirituális harccá nőtte ki magát.
Ma már nem politikai preferenciákat választunk, nem egyik vagy másik közigazgatási modellért, hanem a túlélésért küzdünk. Ide sodorták Európát a hitüknek, történelmüknek hátat fordító milliók és az általuk ránk szabadított vezetőik.
A szerző a Hungary Today hírportál főszerkesztője
