Amikor nekikezdtem Bencsik András Attila, a szkíták királya című drámájának, (Bencsik András: Aurum Coronarium. A Szent Korona legendás története, Artamondo, Budapest, 2024) egy új, még rejtélyesebb, még titokzatosabb Attilával találkoztam. Bencsik történetének középpontjában Attila és Leó pápa 452-es találkozása áll. Ez a sorsdöntő esemény, Bencsik megfejtése szerint, nemcsak Róma jövőjéről, de a kereszténység, pontosabban a katolicizmus sorsáról is döntött. Az eddigi feldolgozások és az ezeken alapuló történetmesélések szerint Attila egy évvel korábban súlyos vereséget szenvedett a római Aetiustól a catalaunumi mezőn, míg mások szerint a hun vezér döntetlennel megúszta. A vereséget, de még a döntetlent is cáfolja a tény, hogy Attila csapataival egy évvel később úgy vonulhatott Róma ellen, hogy egész Itáliában semmilyen számottevő katonai ellenállással nem találkozott. Maga Róma városa is védtelenül, kiszolgáltatva várta sorsa beteljesedését. Attila azonban megkímélte a várost, lemondott a birodalom székhelyének és ezzel magának a hatalmas Római Birodalomnak a meghódításáról, csapatait visszavonta és hazaindult. Tettét az eddigi legendák Szent Leó pápa rábeszélőképességével indokolták. Lehetséges ez? Mi történt ezen a találkozón? Tényleg a szentatya ékesszólása hatására kímélte meg a Nyugatrómai Birodalmat és székhelyét a hun sereg? Jól tudjuk, hogy a történelem abból lesz, amiről és ahogy arról a történész beszámol. Különösen, ha azoknak a forrásoknak a száma, amikből tájékozódhatunk, meglehetősen esetleges és csekély.

Mire a hunok Róma falai alá értek, Ravennát már bevették az ariánusok. A római pápa az Attilával való találkozásának időpontjában ezért kettős fenyegetés alatt állt. Egyszerre kellett megmérkőznie az ariánusokkal és a hunokkal. Ebben a pattanásig feszült helyzetben sikerült Leó pápának a maga oldalára állítania Attilát, aki nemcsak a várost kímélte meg, de az élet-halálra szóló hitvitában is az ő, vagyis a katolikusok javára billentette a mérleget.
Így volt? Talán. Mindenesetre ez az értelmezés semmivel nem valószerűtlenebb, mint az eddigi magyarázatok, vagy inkább azok hiánya.

Bencsik szerint Attilát Leó pápa és a kereszténység szeretetüzenete késztette annak belátására, hogy a katolikus Róma nem jelent többé veszélyt a számára. 

 A vérontás egyetlen indoka a város kifosztása maradt. Ez azonban kevés volt ahhoz, hogy a nomád csapatok elfoglalják. Csak utat nyitottak volna a többi, nyugat felé tartó nomád törzsnek. A katolikus egyház vezetése alatt álló demilitarizált Róma pont megfelelt Attila elképzelésének, visszavonulása pedig azt az üzenetet közvetítette a külvilág felé, Róma elég erős maradt ahhoz, hogy még ő se vállalkozzon a bevételére. Attila Róma alávetését és nem meghódítását akarta. Szent Leó pápa behódoltatásával ezt elérte. Mert Itáliában ő képviselte azt az új hitet és azt a jövőt, ami kiutat kínált és ami erőt és értelmet adott az elvesztett helyett.

Akár így, akár úgy történt, akár Bencsik megfejtése, akár az enyém hihetőbb, mindkettő csak hipotézis. Hogy mi és hogyan történt, az ugyanúgy felfejthetetlen, mint oly sok más, ami abban a távoli múltban történt. Nem tudjuk pontosan, hol volt Attila székhelye. Nem tudjuk, hogyan és miért halt meg. Meggyilkolták? Természetes halált halt? Hova temették? Hol rejtőzik a sírja?

Ezekre a kérdésekre sincsenek válaszaink. De a legfontosabbakat tudjuk. 

Meg vagyunk győződve arról, hogy Attila nemzetségéből származott a honfoglaló magyarok vezérlő fejedelme: Árpád. Ezért Árpád-házi királyaink Attila leszármazottai.

Attila legendája máig bennünk él. Ahogy legkisebb fiának, Csaba királyfinak is, akiben népünk reményei testesülnek meg.

A szerző történészprofesszor, a Terror Háza Múzeum főigazgatója