„Titkom volt, s ez a titok egyszerre tartást és feszültséget adott az életnek.”
Márai Sándor
Attila alakja gyermekkorom óta foglalkoztat, valahogy nem hagy nyugton. Ki volt ő? Milyen volt? Mit jelentett a számunkra? Mi máig tartó hatásának a magyarázata? Mi adja világsztár voltának tartósságát? Évezrednél is régebbi legendája milyen nyomot hagyott bennünk? Befolyásolta, befolyásolja önképünket, önértelmezésünket? Ezekre a kérdésekre keresik a választ visszatérően mindazok, akik tudni akarják, kik vagyunk, honnan jöttünk, mitől formálódtunk ilyenné.
Mitől váltunk mindenhonnan kilógó, nyughatatlan, igazságkereső, rebellis fajtává? Mitől lételemünk a szabadság, az önállóság, ami nélkül fulladozunk, amiért újra és újra mindent kockára teszünk. Mi az eredője harcosságunknak és arcosságunknak? Annak a szókimondó, visszaszóló, meg nem hunyászkodó jellemvonásnak, ami mindenkitől megkülönböztet bennünket, elszigetel környezetünktől, sőt fel is bosszantja őket, miközben tiszteletet és elismerést is kivált.
Azért vagyunk ilyenek, mert egy világhódító, birodalomépítő, harcos és győztes nép leszármazottjai vagyunk? Akik zsigereinkben hordozzuk az ördögi ügyességgel nyilazó nomád hunok és magyarok diadalainak emlékét? A rettegést, amit hadjárataink kiváltottak? Vagy inkább azért, mert két világ határán egyensúlyozunk? A keleti türk és a nyugati keresztény kultúra határán? Bizánc és Róma között? Mindkettőben otthonosan, de ugyanakkor idegenül is? Ahogy Márai is írta a második világháború után.
„Keletiek vagyunk, ráérünk. Miért is tülekedni, bizonygatni […] Egy-kétezer év nem számít. Üljünk le a sátor előtt, a síkságon, a törzs véneivel, pipázzunk, s beszéljünk az örök dolgokról, a halálról, a termésről és a politikáról. […] Majd eljön az idő – amiből nekünk sok van, nem rohanunk úgy a kultúrával, mint a stopperórás Nyugat! […] Ráérünk, várjunk.”
Attila és a hunok ismerős-idegen világa bakfis koromban ejtette rabul a fantáziámat, akkor, amikor Gárdonyi Géza A láthatatlan ember című regényét először olvastam. Rejtélyes, idegen, de mégis ismerős világot tárt fel előttem, amit körbelengett valami megfejtendő titok, sőt a titok volt a lényege.