„Ha nem volna Istenkísértés, azt mondhatnánk, Isten is azért teremtette a világot, hogy megértse.” Illyés Gyula írta ezt Kosztolányi Dezső Elsüllyedt Európa című kötetének előszavában, s még hozzátette: „Kosztolányi hazája a törékeny Európa volt, otthona az örök s mégis oly’ illékony európai szellem.”

Kosztolányi a XX. század elején írta azokat az útirajzait, amelyek aztán bekerültek a kötetbe. Illyés pedig már akkor tudta, Európa törékeny, az európai szellem pedig illékony. Ellenben ő még úgy vélte, illékony bár, de örök.

Kétségtelen tény, ritka pillanat, amikor az ember rettenetét ünneplik és csodálják.

Ma ebben a korban élünk.

Ez a történelem vége. Vagy a történet vége. Az ember történetének vége.

Kosztolányi ezt írja egyik londoni levelében:

„Miután a távolságok megszűntek, az utazás elvesztette regényes voltát, az élet, a műveltség, a szokások, iparcikkek, ételek meglehetősen egységesedtek, és senkinek sem adatott meg, akinek csak egy fikarcnyi képzelete van, hogy valami olyan tárgyilagosan rendkívülit fedezzen föl, mint a tizenhatodik vagy tizenhetedik századbeli világjárók.”

1927-et írunk, mikor e sorok megszületnek.

S most itt ülünk, száz évvel később, s megriadva próbáljuk elképzelni, mit írna most a mi nagyszerű, szertelen zsenink.

S ugyanő, szintén Londonból, még mindig 1927-ben:

„Szomorú az ember, mikor rabságban senyved, s nem mondhatja ki azt, ami a szívét nyomja. De rám talán még leverőbben hat az ócska gondolatok e végeladása, a kimustrált, uraságoktól levetett eszmék e hetipiaca és zsibvásárja, ez a körbetopogás, ez a soha véget nem érő okoskodás, ez a meddő, nyavalyatörős rángatódzás, ez az átkozott szabadság, mely örökre rabbá tesz mindenkit, aki él.

Félre akarok állni. Összetett kezekkel könyörgök, hogy fosszanak meg választójogomtól, véleményem szabad nyilvánításától, helyezzenek végképp az »alkotmány bástyáin kívül«. Ne kényszerítsenek, hogy részt vegyek a tébolyult játékban. Hagyják meg kétségeimet, függetlenségemet, hogy esetről-esetre, amint jónak látom, mindenkinek igazat adjak, vagy mindenkit elítéljek, s gőgös magányomban azt gondoljam a zsarnok hatalomról és még zsarnokabb csőcselékről, amit akarok. Mindezzel nem ártok senkinek. Ha pedig nem engednek elfutni, s belehajszolnak ebbe a pokolba, akkor inkább tegyenek kezemre golyós bilincseket, vezessenek el innen egy középkori tömlöcbe. Ott szabadabb leszek ki nem mondott gondolataimmal, mint ezek az elfogultságukkal, melyet oly’ biztosan, fennhéjázóan kürtölnek ki. Ezt nem bírom ki.

Nem bírom ki!”

1927. szeptember 30., London. A fejezet címe: „Hyde-park, vasárnap, népszónokok”.

S lám, eltelt száz év, s az egész nyugati világ egy rettenetes Hyde-parkká változott, a „még zsarnokabb csőcselék” lassan átvette a hatalmat mindenütt, s ezekkel megérkezett „az átkozott szabadság, mely örökre rabbá tesz mindenkit, aki él.” Ráadásul – ó, Istenem! –, hol vannak már „a kimustrált, uraságoktól levetett eszmék”? Ugyanis azok legalább még voltak valamilyenek. Az elmúlt száz év arra volt jó, hogy a rettenetes csőcselék előálljon immár a saját „eszméivel”, no hiszen, ez az igazi végítélet...

Mutatok is egyet, ami túl van a Simon de Beauvoir elmebajából kivirágzott LMBTQ-agyhalálon is, a ’68-as maoista idióták, fantaszták és szimpla gazemberek szép új világán is, s túl azon, amit Jean Sévillia így fogalmazott meg Az értelmiség terrorizmusa című remek könyvében:

„Ötven éve tart. Párizsban néhány tucat ember adja meg a hangnemet. Műsorokban beszélgetnek, cikkeket publikálnak, könyveket írnak, egyetemen oktatnak, vitákban szólalnak fel, petíciókat írnak alá, együtt ebédelnek. Nem úgy, mint Brel dalában: ezek az emberek, uram, gondolkodnak. Másokért gondolkodnak.

Minden ideológiát magukévá tesznek. 1945-ben azt hirdették, hogy a Szovjetunió maga a paradicsom, és Sztálin dicsőségét zengő verseket írogattak. 1960-ban azt gondolták, hogy a gyarmati rendszer felbomlása csodásan megoldja a tengerentúli népek gondjait. 1965-ben Fidel Castro, Ho Si Minh és Mao jogos harcát üdvözölték. 1968-ban azt hangoztatták, hogy a jólét a mindenféle kötöttség eltörléséből keletkezik. 1975-ben Pol Pot kambodzsai hatalomátvételétől voltak elragadtatva. 1981-ben azt hitték, hogy a sötétségből a fénybe léptek. 1985-ben támogatták, hogy Franciaország megnyissa határait a világ összes menekültje előtt. 1992-ben meg voltak győződve arról, hogy a nemzetállamnak vége, és hogy a Maastrichti Szerződés Európája új korszakot nyit meg az emberiség történelmében. 1999-ben kijelentették, hogy a család és az erkölcs elavult fogalom.”

Ugye-ugye, mennyire ismerős, mennyire igaz, mennyire nem változott semmi sem? Illetve mégis – ismétlem: ezek még „az uraságoktól levetett eszmék”. Ám a minden kötöttség eltörléséből, a nemzetállam végéből, az erkölcs és a család elavult fogalmaiból kivirágzott a csőcselék saját eszméje. Mutatom.

„Véraláfutások, harapásnyomok tarkítják az 1057 férfival összefekvő influenszer testét

Bonnie Blue, a minap egy londoni panzióban 12 óra leforgása alatt 1057 férfival szexelő, és ezzel állítása szerint világcsúcsot döntő 25 éves nottinghami hölgy bevallotta, rettenetesen megviselte a rekorddöntés, testét harapásnyomok és zúzódások borítják, de akár holnap örömmel belevágna egy újabb rekordkísérletbe. És arról is beszélt, hogy a családja büszke rá. Ugyanakkor a korábbi világcsúcsot tartó hölgy kétségbe vonja Bonnie Blue mutatványának hitelességét.

»Köszönöm az összes édesapának, nagypapának, férjnek és fiúgyermeknek, akik lehetővé tették, hogy megjavítsam a világcsúcsot« – ezzel kezdte Bonnie Blue a Daily Mailnek adott nyilatkozatát 24 órával azok után, hogy állítása szerint 12 óra leforgása alatt 1057 férfival szexelt egy londoni panzióban, és ezzel megjavította a világcsúcsot, amelyet 2004 óta egy bizonyos Lisa Sparks tartott 919 pácienssel. Utóbbi hölgynek nem 12, hanem 24 órára volt szüksége ehhez.

A világrekorder hölgy az interjúban arra panaszkodott, hogy meglehetősen megviselte a rekorddöntés. Tele van a testem zúzódásokkal és harapásnyomokkal, főleg a lábam, az fáj a legjobban – panaszkodott a 25 éves hölgy, a Nottingham Forest szenvedélyes szurkolója. – De semmi gond, akár holnap szívesen belevágnék egy ilyen maratonba.

Bonnie Blue, akinek az igazi neve Tia Billinger, arról is beszélt, hogy a családja büszke a bravúrjára: Azt hiszik, viccelek, pedig az az igazság, hogy tényleg büszkék rám. Az édesanyám még segédkezett is a csúcskísérletben, óvszereket osztott a sorban álló férfiaknak. 

Csakhogy az élet nem fenékig tejfel, a korábbi csúcstartó, Lisa Sparks kétségbe vonja Bonnie Blue csúcsdöntésének valós mivoltát. Tizenkét órába egyszerűen nem fér bele 1057 férfi – jelezte, matematikai alapokra helyezve a történetet. – Közben még ki is kellett menni pisilni, innia is kellett, továbbá szünetet tartani. Ha a 12 órát elosztod 1057-tel, egy vendégre durván 40 másodperc jut, viszont a tudományos felmérések szerint egy férfinak átlagban 5-7 percre van szüksége ahhoz, hogy a csúcsra érjen. Nem, képtelenség. Hazudik ez a nő.”

Ha színházban látnád, túlzásnak éreznéd, igaz? Ám „Bonnie Blue”, a tizenkét óra alatt 1057 férfivel üzekedő „nő” maga a rögvalóság. Ő egy „hölgy”, aki „világcsúcsot dönt meg éppen”, és teljesítménye tényleg világraszóló, meg is viseli szegényt, harapások és zúzódások borítják a testét, de már holnap belevágna újra. És a „családja” támogatja ebben, az „anyja” például kotont osztogatott a sorban állóknak.

A legócskább külvárosok legrohadtabb kuplerájainak legmocskosabb örömlányai most másznak fel a piedesztálra. Zárójelbe tette őket „Bonnie Blue”, aki világcsúcsot döntött éppen, míg a mamija osztogatta a kotont. És azt is érdemes lenne jó alaposan megnézni, aki a mondjuk a 687-dik volt a sorban. Vagy a második. Vagy az első. Végül is, olyan mindegy...

Persze, tudjuk és nehogy tévedjünk, ma már nincsenek örömlányok: ma „szexmunkások” vannak.

Az örömlány: szexmunkás.

A titkárnő: manager-asszisztens.

A segédmunkás: átvitel-technikus.

Ez a csőcselék saját eszméje.

Kosztolányi még így sóhajtott fel 1931. augusztus 2-án, Ansbachban:

„Mi viszont az örök jelenben élünk. A sajtóval, a távirattal, a telefonnal, a rádióval, a repülőgéppel tágítani akartuk életünk határait, de voltaképpen összeszűkítettük. Minden, ami történik, azonnal tudatunkba jut. Nincs is múltunk és jövőnk, csak jelenünk. Egy kutyáról, melyet valaki elveszt az utcán, a rádió útján előbb értesülünk, mint ezek a régi, elmaradt emberek egy ország elvesztéséről. Lehet azonban, hogy ők boldogabbak és tartalmasabbak voltak. Akkor élték a regényt. Ma csak olvassuk.”

Nem lehet, hanem biztos – válaszolhatnánk Kosztolányinak. De nem válaszolhatjuk, mert azok az idők is elmúltak. S ma már végképp nincsen emberhez méltó gondja a csőcseléknek. Ma „Bonnie Blue” maradt, Nottinghamből.

S olvasom:

„Nagy-Britanniában a Z generáció többsége diktatúrát szeretne egy kutatás szerint

A brit fiatalok többsége támogatná, hogy egy erőskezű vezető irányítsa az országot, továbbá a parlamenttel és a választásokkal se kelljen bajlódni – derül ki egy közvélemény-kutatásból, amelyet 13 és 27 év közötti korosztályban végeztek – írja az Independent. A felmérés szerint a generáció tagjainak 52 százaléka egy autoriter vezetést támogatna, a korosztály egyharmada szerint pedig az is jó lenne, ha a hadsereg irányítana. A megkérdezett fiatalok 47 százaléka úgy ítélte meg, a társadalmat radikálisan át kellene formálni, míg a 45 és 65 év közötti korosztályban csak 33 százalék gondolta így.”

Most őszintén: ön csodálkozik?

S láss csodát! Hát hogy is írt Kosztolányi száz esztendeje?

„Félre akarok állni. Összetett kezekkel könyörgök, hogy fosszanak meg választójogomtól, véleményem szabad nyilvánításától, helyezzenek végképp az »alkotmány bástyáin kívül«. Ne kényszerítsenek, hogy részt vegyek a tébolyult játékban. Hagyják meg kétségeimet, függetlenségemet, hogy esetről-esetre, amint jónak látom, mindenkinek igazat adjak, vagy mindenkit elítéljek, s gőgös magányomban azt gondoljam a zsarnok hatalomról és még zsarnokabb csőcselékről, amit akarok.”

Lehet, hogy mégis Illyésnek van igaza? Lehet, hogy mégis van remény?