Szinte minden magyar család őriz a szívében egy fájdalmas, XX. századi történetet a származása, vallása, világnézete vagy csak a neve miatt elhurcolt, megnyomorított, meggyilkolt rokonairól, ugyanakkor az egyéni emlékezetek összessége valamiért mégsem tud olyan közösségformáló erővé válni, mint 1848 forradalmának szellemisége. Miért nem?
Idén lesz kerek negyedszázada annak, hogy egykori képviselőtársam, a Horváth Béla által beterjesztett határozati javaslatot elfogadta az Országgyűlés. Kovács Béla elhurcolásának napját, február 25-ét a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapjává nyilvánította.
A nemzeti lelkiismeret égető adósságát törlesztettük egy évtizeddel a rendszerváltás után. Tettük ezt abban a reményben, hogy nemcsak egy korszak szimbolikus lezárásához értünk, hanem abban bíztunk, hogy a nemzet lelki sebei is kezdenek behegedni. Ez utóbbiban tévedtünk. A határozati javaslat vitája és a szavazás eredménye már akkor kellő óvatosságra intett bennünket, hiszen a napjainkban lassan feledésbe merülő MSZP és az SZDSZ képviselőinek többsége tartózkodott vagy egyenesen az indítvány elfogadása ellen szavazott.
Számukra valószínűleg február 26-a, a Kommunista kiáltvány megjelenésének a napja sokkal alkalmasabb lett volna némi nosztalgiázásra. Történelmi igazságtételnek tekinthető, hogy az emléknap létrejöttét gátló politikai erők idehaza mára lényegében megsemmisültek, s 35 évvel a kelet-közép-európai rendszerváltásokat követően már csak alig néhány kommunista diktatúra maradt a világban. Persze azokból egy is sok!
A kommunizmus kísértete 1848 óta nemcsak Európát, hanem szinte az egész világot bejárta, százmilliós nagyságrendű meggyilkolt, megkínzott embert, romokat és szétszaggatott társadalmakat maga mögött hagyva. Ezért megdöbbentő, hogy egykori ideológiai „bájából”– sokak szemében – mégis keveset vesztett.
A Victims of Communism Memorial Foundation 2020-as mérése szerint az amerikaiak 14 százaléka jó véleménnyel van a kommunizmusról, 18 százaléka marxizmusról, miközben a kapitalizmus támogatottsága csupán 55 százalék, és csökkenő tendenciát mutat. A fiatalok, a Z generációhoz tartozók között még sokkal rosszabb a helyzet. Sajnos többségüknek fogalma sincs arról, mivel szimpatizál, mit kockáztat, amikor az új köntösbe bújt kommunizmus kísértetével kacérkodik. Egy pillanatig se legyen kétségünk afelől, hogy Európában, főleg annak nyugati felén jobb a helyzet. Az okok részletes feltárása helyett most csak szorítkozzunk két létfontosságú és sok szempontból összekapcsolódó tényezőre. Egyfelől a történelmi, történeti ismeretek hiányos voltára, másfelől a marxizmus evolúciójára. Mert ez nem egy statikus gondolatrendszer! Ha egyszer valahol porrá zúzott mindent, új külsőt ölt és máshol, máshogy támad.