Antikommunista cselekvés ma

Szinte minden magyar család őriz a szívében egy fájdalmas, XX. századi történetet a származása, vallása, világnézete vagy csak a neve miatt elhurcolt, megnyomorított, meggyilkolt rokonairól, ugyanakkor az egyéni emlékezetek összessége valamiért mégsem tud olyan közösségformáló erővé válni, mint 1848 forradalmának szellemisége. Miért nem?

Idén lesz kerek negyedszázada annak, hogy egykori képviselőtársam, a Horváth Béla által beterjesztett határozati javaslatot elfogadta az Országgyűlés. Kovács Béla elhurcolásának napját, február 25-ét a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapjává nyilvánította.

A nemzeti lelkiismeret égető adósságát törlesztettük egy évtizeddel a rendszerváltás után. Tettük ezt abban a reményben, hogy nemcsak egy korszak szimbolikus lezárásához értünk, hanem abban bíztunk, hogy a nemzet lelki sebei is kezdenek behegedni. Ez utóbbiban tévedtünk. A határozati javaslat vitája és a szavazás eredménye már akkor kellő óvatosságra intett bennünket, hiszen a napjainkban lassan feledésbe merülő MSZP és az SZDSZ képviselőinek többsége tartózkodott vagy egyenesen az indítvány elfogadása ellen szavazott.

Számukra valószínűleg február 26-a, a Kommunista kiáltvány megjelenésének a napja sokkal alkalmasabb lett volna némi nosztalgiázásra. Történelmi igazságtételnek tekinthető, hogy az emléknap létrejöttét gátló politikai erők idehaza mára lényegében megsemmisültek, s 35 évvel a kelet-közép-európai rendszerváltásokat követően már csak alig néhány kommunista diktatúra maradt a világban. Persze azokból egy is sok!

A kommunizmus kísértete 1848 óta nemcsak Európát, hanem szinte az egész világot bejárta, százmilliós nagyságrendű meggyilkolt, megkínzott embert, romokat és szétszaggatott társadalmakat maga mögött hagyva. Ezért megdöbbentő, hogy egykori ideológiai „bájából”– sokak szemében – mégis keveset vesztett.

A Victims of Communism Memorial Foundation 2020-as mérése szerint az amerikaiak 14 százaléka jó véleménnyel van a kommunizmusról, 18 százaléka marxizmusról, miközben a kapitalizmus támogatottsága csupán 55 százalék, és csökkenő tendenciát mutat. A fiatalok, a Z generációhoz tartozók között még sokkal rosszabb a helyzet. Sajnos többségüknek fogalma sincs arról, mivel szimpatizál, mit kockáztat, amikor az új köntösbe bújt kommunizmus kísértetével kacérkodik. Egy pillanatig se legyen kétségünk afelől, hogy Európában, főleg annak nyugati felén jobb a helyzet. Az okok részletes feltárása helyett most csak szorítkozzunk két létfontosságú és sok szempontból összekapcsolódó tényezőre. Egyfelől a történelmi, történeti ismeretek hiányos voltára, másfelől a marxizmus evolúciójára. Mert ez nem egy statikus gondolatrendszer! Ha egyszer valahol porrá zúzott mindent, új külsőt ölt és máshol, máshogy támad.

Más köntösben keleten és nyugaton

Legkésőbb az 1960-as évekre a kommunizmus eszméje szétvált a Nyugat és a Kelet között. A szovjet fennhatóság alá hajtott rab államokban gazdasági és politikai rendszerré csontosodott, amely végül összeroppant a saját maga teremtette ideológiai korlátok között. Életképtelen volt. Ezzel szemben Nyugaton az ideológia osztályharcos jellege és utópisztikus eszmeisége megtermékenyítőleg hatott és létrehozta azt az újbaloldalt, amely már nem a termelési eszközök tulajdonjogának megváltoztatásával, hanem a nemek és a fajok kérdéseinek radikális újragondolásával akarta létrehozni a számára idealizált társadalmat. Bizony, így indult el a napjainkban oly ismerős gendertéboly is.

Társadalmaikban ezáltal ugyanúgy sikerült azonosítaniuk az elnyomókat és az elnyomottakat, akiknek a „felszabadításáért” folytatott küzdelemben – keleti elvbarátaikhoz hasonlóan – minden eszköz megengedett volt. Ennek megfelelően – és az Antonio Gramsci által finomított ideológia nyomán, a szélsőbalos terrorizmussal (RAF) karöltve – indult el a Rudi Dutschke nevéhez köthető „intézményekbe történő hosszú menetelés”, melynek során az újbaloldali értelmiség lassan elfoglalta az egyetemeket, kutatóintézeteket, a médiát és minden olyan fontos területet, ahol saját ideológiai szűrőjüket használva torzíthatták a valóságot. A marxista osztályharcos eszmék így szép lassan destabilizálni kezdték a korábbi társadalmi normákat, sőt akár magát a nyelvet is. Ebből lett a fékvesztett polkorrekt radikalizmus, ami lassan már nemcsak a vicceket tiltja be, de a gondolkodást is.

Neokommunista módszerek

Az eredmények mára sajnos beérni látszanak: a kultúrmarxizmus nemcsak meggátolta, hogy a kommunista diktatúrák bűneit a náci múlthoz hasonló részletességgel ismertessék a nyugati világban, hanem még arra is képes volt, hogy osztályharcos szemléletét a hétköznapokra is kiterjessze. A férfi és nő hagyományos, különbözőségében egységes fogalmát szétfeszítve megteremtette a genderkurzust, amely nemcsak a nemiséget, de még a nyelvet is destabilizálja. Aki pedig ezt megkérdőjelezi, az bizonyos körökben ugyanúgy osztályidegenné válik, mint a Rákosi-féle rémuralomban a magyarországi középbirtokos parasztság.

Ez a törekvés pedig a megvalósult vörös diktatúrák egyik legaljasabb vonását idézi fel. Azok ugyanis képesek voltak a hazugságot igazságnak beállítani, de amikor az elnyomó gépezet nyomása, propagandája alól felsejlett a valóság, akkor a rendszer minden eszközt felhasználva hallgattatta el a megszólalókat és kényszerítette hallgatásra még családjuk előtt is azokat, akik megtapasztalták a kommunizmus hétköznapi valóságát.

A kommunizmus tehát minden korban és minden társadalomban olyan totális hatalomra törekszik, amely nem elégedhet meg csupán a test feletti uralommal, hanem a lelkek, az emberi szellem felett is át akarja venni az irányítást. Nem szimpla elnyomók, mert a gondolatainkat is uralni akarják.

Voltak és szerencsére nem is kevesen azok, akik egykoron vállalták a döntésüket, és nemet mertek mondani a kommunista eszmére és gyakorlatra. Ők azok, akiket példaképeinknek tekintünk a ma is létező neomarxista eszmék elleni küzdelemben. Ők voltak azok, akiket nem lehetett megfélemlíteni, akik a független Magyarországot éltették a bitófák alatt, akik vállalták a megveretést, megaláztatást. Külön büszkeséggel tölt el, hogy a Demokrata Néppártot a nyilasuralom alatt létrehozó, később országgyűlési képviselővé váló kereszténydemokrata politikusok közül a kommunista diktatúra idején senki sem lett kollaboráns, hanem a nehezebb, de becsületes utat járva vállalták a megpróbáltatásokat, a börtönt, az emigrációt, a társadalomból való teljes kirekesztést, ezzel is példát mutatva szellemi és politikai közösségünknek. Ehhez rendkívüli belső tartás és bátorság kellett! Legyünk méltók hozzájuk!

A rendszerváltás óta eltelt időszak eredményei, valamint a levéltári adatok nyilvánossá válása következtében sok ellenálló, forradalmár nevét, arcát és tettét ismerik a történészek, de a hétköznapi, kollektív emlékezetünkből azonban többnyire hiányoznak. Egy-egy ünnepi beszéd, iskolai megemlékezés idején felidézik a helyi ellenállók és mártírok tetteit, de ez kevés nemzeti emlékezetünk megerősítéséhez. Ha ma megkérünk valakit, hogy soroljon fel öt kiemelkedő személyt az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idejéből, akkor ez iskolai végzettségtől függetlenül többnyire nem okoz problémát, míg ’56-os hősöket, nemhogy a kommunista diktatúra ellen bátran kiálló közszereplőket már igen kevesen tudnának felsorolni, csak csekély számban is.

Van tehát bőven tennivalónk, hiszen miként Babits írja: az emberi öntudat alapja az emlékezet, a nemzeti öntudaté pedig a történelmi emlékezet. Éppen ezért egy-egy elhurcolt szülő vagy nagyszülő gyermekeként, unokájaként a mi felelősségünk, hogy ezeket az életutakat megismertessük a következő generációval, hogy azok összeállva a kollektív emlékezet részévé válhassanak. A mi utódaink felelőssége, hogy hőseink áldozatvállalását, emberi kiállását megismerve tanuljanak a történelmi tragédiákból és felismerjék, hogy

a bolsevista ideológia és ateizmus, amire a kommunizmus épült, a diktatúra bukása ellenére mind a mai napig velünk él és új köntösben támadva veszélyezteti európai, keresztény kultúránkat. Ennek felismerése generációkon átívelő felelősségünk, terjedésének megakadályozása pedig a jövőnk biztosítéka! Az antikommunista gondolkodás és cselekvés tehát aktuálisabb, mint valaha!

A történészeket, a politikusokat és a közszereplőket ezentúl különös felelősség is terheli az emlékezetpolitika formálása okán. Közös kötelességünk emlékeztetni, hogy soha senki ne feledkezhessen meg a kommunisták által bevezetett kollektív felelősségről, osztályok felszámolásáról, kitelepítésekről, B listázásokról, a szocializmus bűneiről.

De csak a bűnökre emlékezni kevés! Fel kell idézni az ellenállók erényeit, példamutatását, beszélni tetteikről, érdemeikről, és nemcsak az ünnepnapokon, hanem a hétköznapok sodrásában is.

Jó példákkal elöl járni

Az Országgyűlés Hivatala és személyesen Kövér László házelnök úr az elmúlt öt évben nagyon sokat tett az emlékezetpolitika formálásáért. Ezért jöhettek létre az Országház Filmműhelyében a kommunista diktatúrák szörnyűségeit és az ellenállók hősiességét bemutató kisfilmek, köztük a Kéthly Anna és Slachta Margit párhuzamos küzdelmét megjelenítő, a maga nemében rendkívül kifejező népszerű alkotás. Kettejük nevét a film mellett csak néhány szobor és emléktábla, valamint nagyjából fél tucat közterület őrzi az országban, ami együtt is kevesebb, mint ahány utca még mindig Zalka Máté nevét viseli. Marx nevét pedig máig kétszer annyi közterületünk őrzi, mint ahányat az ’56-sok tiszteletére neveztek át az elmúlt évtizedekben.

Ideje lenne ezeken az arányokon változtatni és megtalálni azokat a történelmi szereplőket is, akik személyükkel hidat képezhetnek a nemzetben gondolkodó jobb- és baloldali világnézetű magyarok között. Hiszen jószerivel hét évtized telt el az ’56-os forradalmunk kitörése óta és 35 éve ráztuk le a kommunista rabigát, de mégsem alakult ki a kommunizmus szörnyűségeivel kapcsolatos társadalmi konszenzus, mint ahogyan az az 1848–49-es forradalom és szabadságharc megítélésében megtörtént.

Sajnos a rendszerváltás közel sem tudott a kiegyezéshez hasonló történelmi szerepet betölteni. Ennek pedig elsődleges oka nem az ország vártnál lassabb gazdasági talpra állása volt, hanem az a szellemiség, amit négy évtized megvalósult szocializmusa hagyott örökségül a magyar társadalomnak.

Ma, a kommunizmus áldozatainak emléknapján tehát ne csak azokra emlékezzünk, akiket a vörös diktatúra fosztott meg az emberhez méltó életnek még a reményétől is, hanem próbáljunk meg elszámolni annak szellemi örökségével is, mert ha ez nem történik meg, akkor a társadalom jelenlegi megosztottságát felhasználva újra hatalomra törnek az osztályharcos eszmék. A különbség pedig csupán annyi lesz, hogy ezúttal nem keletről, hanem nyugatról érkeznek majd.

A szerző az Országgyűlés alelnöke, a KDNP országos választmányának elnöke