Más köntösben keleten és nyugaton

Legkésőbb az 1960-as évekre a kommunizmus eszméje szétvált a Nyugat és a Kelet között. A szovjet fennhatóság alá hajtott rab államokban gazdasági és politikai rendszerré csontosodott, amely végül összeroppant a saját maga teremtette ideológiai korlátok között. Életképtelen volt. Ezzel szemben Nyugaton az ideológia osztályharcos jellege és utópisztikus eszmeisége megtermékenyítőleg hatott és létrehozta azt az újbaloldalt, amely már nem a termelési eszközök tulajdonjogának megváltoztatásával, hanem a nemek és a fajok kérdéseinek radikális újragondolásával akarta létrehozni a számára idealizált társadalmat. Bizony, így indult el a napjainkban oly ismerős gendertéboly is.

Társadalmaikban ezáltal ugyanúgy sikerült azonosítaniuk az elnyomókat és az elnyomottakat, akiknek a „felszabadításáért” folytatott küzdelemben – keleti elvbarátaikhoz hasonlóan – minden eszköz megengedett volt. Ennek megfelelően – és az Antonio Gramsci által finomított ideológia nyomán, a szélsőbalos terrorizmussal (RAF) karöltve – indult el a Rudi Dutschke nevéhez köthető „intézményekbe történő hosszú menetelés”, melynek során az újbaloldali értelmiség lassan elfoglalta az egyetemeket, kutatóintézeteket, a médiát és minden olyan fontos területet, ahol saját ideológiai szűrőjüket használva torzíthatták a valóságot. A marxista osztályharcos eszmék így szép lassan destabilizálni kezdték a korábbi társadalmi normákat, sőt akár magát a nyelvet is. Ebből lett a fékvesztett polkorrekt radikalizmus, ami lassan már nemcsak a vicceket tiltja be, de a gondolkodást is.

Neokommunista módszerek

Az eredmények mára sajnos beérni látszanak: a kultúrmarxizmus nemcsak meggátolta, hogy a kommunista diktatúrák bűneit a náci múlthoz hasonló részletességgel ismertessék a nyugati világban, hanem még arra is képes volt, hogy osztályharcos szemléletét a hétköznapokra is kiterjessze. A férfi és nő hagyományos, különbözőségében egységes fogalmát szétfeszítve megteremtette a genderkurzust, amely nemcsak a nemiséget, de még a nyelvet is destabilizálja. Aki pedig ezt megkérdőjelezi, az bizonyos körökben ugyanúgy osztályidegenné válik, mint a Rákosi-féle rémuralomban a magyarországi középbirtokos parasztság.

Ez a törekvés pedig a megvalósult vörös diktatúrák egyik legaljasabb vonását idézi fel. Azok ugyanis képesek voltak a hazugságot igazságnak beállítani, de amikor az elnyomó gépezet nyomása, propagandája alól felsejlett a valóság, akkor a rendszer minden eszközt felhasználva hallgattatta el a megszólalókat és kényszerítette hallgatásra még családjuk előtt is azokat, akik megtapasztalták a kommunizmus hétköznapi valóságát. 

Voltak és szerencsére nem is kevesen azok, akik egykoron vállalták a döntésüket, és nemet mertek mondani a kommunista eszmére és gyakorlatra. Ők azok, akiket példaképeinknek tekintünk a ma is létező neomarxista eszmék elleni küzdelemben. Ők voltak azok, akiket nem lehetett megfélemlíteni, akik a független Magyarországot éltették a bitófák alatt, akik vállalták a megveretést, megaláztatást. Külön büszkeséggel tölt el, hogy a Demokrata Néppártot a nyilasuralom alatt létrehozó, később országgyűlési képviselővé váló kereszténydemokrata politikusok közül a kommunista diktatúra idején senki sem lett kollaboráns, hanem a nehezebb, de becsületes utat járva vállalták a megpróbáltatásokat, a börtönt, az emigrációt, a társadalomból való teljes kirekesztést, ezzel is példát mutatva szellemi és politikai közösségünknek. Ehhez rendkívüli belső tartás és bátorság kellett! Legyünk méltók hozzájuk!

A rendszerváltás óta eltelt időszak eredményei, valamint a levéltári adatok nyilvánossá válása következtében sok ellenálló, forradalmár nevét, arcát és tettét ismerik a történészek, de a hétköznapi, kollektív emlékezetünkből azonban többnyire hiányoznak. Egy-egy ünnepi beszéd, iskolai megemlékezés idején felidézik a helyi ellenállók és mártírok tetteit, de ez kevés nemzeti emlékezetünk megerősítéséhez. Ha ma megkérünk valakit, hogy soroljon fel öt kiemelkedő személyt az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idejéből, akkor ez iskolai végzettségtől függetlenül többnyire nem okoz problémát, míg ’56-os hősöket, nemhogy a kommunista diktatúra ellen bátran kiálló közszereplőket már igen kevesen tudnának felsorolni, csak csekély számban is.

Van tehát bőven tennivalónk, hiszen miként Babits írja: az emberi öntudat alapja az emlékezet, a nemzeti öntudaté pedig a történelmi emlékezet. Éppen ezért egy-egy elhurcolt szülő vagy nagyszülő gyermekeként, unokájaként a mi felelősségünk, hogy ezeket az életutakat megismertessük a következő generációval, hogy azok összeállva a kollektív emlékezet részévé válhassanak. A mi utódaink felelőssége, hogy hőseink áldozatvállalását, emberi kiállását megismerve tanuljanak a történelmi tragédiákból és felismerjék, hogy 

A történészeket, a politikusokat és a közszereplőket ezentúl különös felelősség is terheli az emlékezetpolitika formálása okán. Közös kötelességünk emlékeztetni, hogy soha senki ne feledkezhessen meg a kommunisták által bevezetett kollektív felelősségről, osztályok felszámolásáról, kitelepítésekről, B listázásokról, a szocializmus bűneiről.

De csak a bűnökre emlékezni kevés! Fel kell idézni az ellenállók erényeit, példamutatását, beszélni tetteikről, érdemeikről, és nemcsak az ünnepnapokon, hanem a hétköznapok sodrásában is.
 

Jó példákkal elöl járni

Az Országgyűlés Hivatala és személyesen Kövér László házelnök úr az elmúlt öt évben nagyon sokat tett az emlékezetpolitika formálásáért. Ezért jöhettek létre az Országház Filmműhelyében a kommunista diktatúrák szörnyűségeit és az ellenállók hősiességét bemutató kisfilmek, köztük a Kéthly Anna és Slachta Margit párhuzamos küzdelmét megjelenítő, a maga nemében rendkívül kifejező népszerű alkotás. Kettejük nevét a film mellett csak néhány szobor és emléktábla, valamint nagyjából fél tucat közterület őrzi az országban, ami együtt is kevesebb, mint ahány utca még mindig Zalka Máté nevét viseli. Marx nevét pedig máig kétszer annyi közterületünk őrzi, mint ahányat az ’56-sok tiszteletére neveztek át az elmúlt évtizedekben.

Ideje lenne ezeken az arányokon változtatni és megtalálni azokat a történelmi szereplőket is, akik személyükkel hidat képezhetnek a nemzetben gondolkodó jobb- és baloldali világnézetű magyarok között. Hiszen jószerivel hét évtized telt el az ’56-os forradalmunk kitörése óta és 35 éve ráztuk le a kommunista rabigát, de mégsem alakult ki a kommunizmus szörnyűségeivel kapcsolatos társadalmi konszenzus, mint ahogyan az az 1848–49-es forradalom és szabadságharc megítélésében megtörtént.

Ma, a kommunizmus áldozatainak emléknapján tehát ne csak azokra emlékezzünk, akiket a vörös diktatúra fosztott meg az emberhez méltó életnek még a reményétől is, hanem próbáljunk meg elszámolni annak szellemi örökségével is, mert ha ez nem történik meg, akkor a társadalom jelenlegi megosztottságát felhasználva újra hatalomra törnek az osztályharcos eszmék. A különbség pedig csupán annyi lesz, hogy ezúttal nem keletről, hanem nyugatról érkeznek majd.

A szerző az Országgyűlés alelnöke, a KDNP országos választmányának elnöke