Szent István királyunk napja, augusztus 20. legfontosabb nemzeti ünnepünk, amely évről évre, majd ezer esztendeje alkalmat ad arra, hogy megelevenítsük államalapító királyunk személyiségét, felidézzük legnagyobb tetteit és újraolvassuk fiának, Imre hercegnek címzett, de valójában minden későbbi utódjának szóló Intelmeit, amelyekből példát, erőt és bölcsességet merítve megújult lélekkel munkálkodhatunk saját és nemzetünk jövőjéért.

Az idei évforduló a megszokottnál is különlegesebb, mert ez lesz a 25. nemzeti ünnepünk, amikor mi, nyugati keresztények ortodox hittársainkkal együtt kérhetjük imáinkban Szent István közbenjárását és segítségét. A 2000. augusztus 20-i Szent István-napi ünnepségen ugyanis a szentatya üzenetét közvetítő Sodano bíboros mellett részt vett I. Bartholomaiosz konstantinápolyi egyetemes pátriárka is, aki a Szent István-bazilika előtt, az ünnepi szentmisén hirdette ki azt a bullát, amely szerint Szent Istvánt a keleti egyházban is szentként tisztelik. A nagy egyházszakadást követően így csaknem ezer év után az első magyar király személyében újabb közös szentje lett a katolikus és az ortodox egyháznak.

Szent István királyunk édesanyja, Sarolt bizánci keresztény volt, akit nem más, mint a honfoglalás utáni Kárpát-medence első püspöke, Hierotheosz keresztelt meg. Ő volt az, aki Bizáncból érkezve elhozta Erdélybe Krisztus örömhírét, és lerakta azokat az alapokat, amelyekre építve Szent István és Szent Adalbert sikerre vitte a magyarság megtérítésének nagy művét, és belegyökereztették ősein­ket a krisztusi evangéliumba.

A 2000. évi ezredéves ünnepünk alkalmából Semjén Zsolt – akkor egyházi kapcsolatokért felelős helyettes államtitkárként – mindezt úgy fogalmazta meg, hogy a magyar kereszténység alapjait Hierotheosz rakta le, a katedrálist pedig Szent István és a hozzá kapcsolódó nyugati misszió építette fel. A két építő szándék pedig nem állt ellentétben egymással. Éppen ezért a mai különleges jubileum alkalmából különösen fontos felidéznünk azt is, hogy István és Koppány harca nem kizárólagosan örökösödési és hatalmi küzdelem volt, hanem a Kárpát-medence geopolitikai helyzetéből fakadóan irányváltásra volt szükség, hogy államunk és a magyarság megmaradhasson.

Ne feledjük, hogy ő alapította újjá a Veszprém-völgyi görög műveltségű apácakolostort, ahol a koronázási palást is készült, miközben nemcsak Rómában és Jeruzsálemben építtetett zarándokházat, hanem Bizáncban káprázatos templomot emeltetett, amely a magyarság nemcsak spirituá­lis, hanem politikai, diplomáciai kötődését és jelenlétét is szimbolizálta. Tette mindezt egy olyan korban, amikor a közösségformálás, a társadalmi lét és az állami működés legfontosabb szervezőelve a kereszténység történetének egyik legnagyobb válságát élte. Uralkodása idején ugyanis tetőpontjára hágott a nyugati és a keleti kereszténység közötti, már a Római Birodalom kettéosztását követően megkezdődő konfliktus, amelynek eleinte főként egyházszervezeti és liturgikus okai voltak.

A IX. század második felétől meginduló újabb népvándorlási hullám hatására azonban az egyház bizánci és római fele nyílt rivalizálásba kezdett, és a másik rovására próbált híveket és területet szerezni a benépesülő Európában. Ez a vetélkedés követhető nyomon például a bizánci Cirill és Metód szerzetesek útnak indításában, a Géza fejedelem korabeli Magyarországon zajló kettős térítésben, amelynek során Hierotheosz pátriárka Erdélyben, Szent Adalbert Pannóniában keresztelt. Végül kevesebb mint tíz évvel István királyunk halála után hasonló vetélkedés fajult tekintélybeli vitává Bizánc és Róma között, amely hosszas csatározást követően 1054-ben kettészakította az egyházat. Ez a döntés mind a mai napig érezteti hatását, és noha napjainkra egyházi szinten jelentős közeledés történt – többek között éppen Szent István közös szentként való elismerésével –, a Kelet és a Nyugat ellentéte, úgy tűnik, ha más formában is, de még mindig létező valóság.

Napjainkban is modern népvándorlás zajlik, de az újonnan érkezők hittérítésére, megkeresztelésére már senki sem törekszik, mi több, a többségi társadalom kultúrájának, nyelvének megismerése is egyre inkább háttérbe szorul. A nyugati és a keleti országok István uralkodásának idejéhez hasonlóan egyre inkább zárt blokkokba rendeződnek, miközben szomszédunkban olyan háború zajlik, amelynek egyik legfontosabb célja a korábbi érdekszférák újrafelosztása.

Magyarország ma, noha újra a Nyugat része, egyértelműen híd a Kelet felé. Az Európai Unió és a NATO tagjaként a Nyugat kötelékében látjuk a jövőnket, de egyúttal arra törekszünk, hogy a világ minden tájáról minél több országgal és piaci szereplővel tartsunk fenn kapcsolatot, amelynek a gazdaság és a politika világán túl ki kell terjednie az információ- és legfőképp a tudásátadásra is.

Szent István arra intette Imre herceget, hogy tanuljon a külföldiektől, de ez sohasem jelenthette saját kultúrájának a lebecsülését és feladását!
Meggyőződésem, hogy a nyugati civilizáció fundamentumai ezer éve is a maihoz hasonló alapokon nyugodtak: a keresztény valláson, annak társadalmi tanításán és gyakorlatán, a szuverenitáson, azaz az európai királyságok önálló bel- és külpolitikáján, valamint a családokon, amelyek akkor gazdasági és társadalomszervezési értelemben ugyan kiterjedtebb feladatokat láttak el, mint ma, de a megmaradás biztosítása, valamint az értékközvetítés továbbra is a családok legfontosabb küldetése. Mindezeket felismerve 2010 óta a hazai egyházakkal szorosabbra fűztük a kapcsolatokat, és támogatjuk őket abban, hogy a hitélet mellett az oktatásban és a szociális ellátásban is betölthessék történelmi küldetésüket. Ezért is harcolunk – sokszor erőnkön felül – szuverenitásunk megőrzése érdekében az Európai Unió vezetőinek és az Európai Egyesült Államok eszméjének támogatóival, és ezért is költjük GDP-arányosan a legtöbb pénzt a családok támogatására.

Ha Szent István nyomdokain járva be akarjuk tölteni hídszerepünket, akkor azt sem szabad elfelednünk, hogy nemcsak jogunk, hanem kötelességünk is ellenőrizni, hogy kik és milyen szándékkal akarnak belépni országunkba és átkelni rajtunk. Ezért is tartjuk kiemelten fontosnak a határok hatékony védelmét és a főként a muszlim térségből kiinduló illegális migrációval szembeni fellépést. Mindezért rendszeres támadások érnek minket Európa nyugati feléből, és kirekesztőnek minősítik az általunk követett politikát. Csak halkan jegyzem meg, hogy Nyugat-Európának ma is, akárcsak Szent István idejében, szüksége lenne a keleti kereszténység tudására, amely többek között az iszlámmal való együttélés kérdésében sok évszázados tapasztalattal rendelkezik Nyugat-Euró­pa néhány évtizedéhez képest.

A világ azonban István korához képest kitágult, így ma a Kelet már nemcsak az egykori bizánci birodalom, hanem a Távol-Kelet is, amely mára a világ egyik legdinamikusabban fejlődő régiójává vált, amely a jelenkor gazdasági húzóágazataiban – mint az e-kereskedelem, az elektromobilizáció, a mobilkommunikáció, a gyártástechnológia, a logisztika és még hosszan sorolhatnám – messze maga mögött hagyta Európát, és az Egyesült Államokkal konkurál. Ebben a helyzetben az Európai Unió nem a verseny fokozásával, hanem bezárkózással, korlátozásokkal és gyakran lekezelő, tiszteletlen hangnemmel próbál válaszolni.

III. Béla királyunk, akit bizánci császárnak neveltek, továbbá Szent László leánya, Piroska, aki Eiré­ne néven a bizánciak egyik leginkább tisztelt szentje, császárnéként évtizedeken át sikeresen kormányozta a bizánci birodalmat, s később szerzetesként az életszentség gyönyörű példáját mutatta nekünk.

Csaknem ezer évvel államalapító királyunk uralkodása után nekünk is a Nyugat és a Kelet közötti kapcsolatokat kell építenünk, és mindent meg kell tennünk annak érdekében, hogy gazdasági és politikai terünk ne szűküljön össze, ne kelljen a blokkosodás logikája szerint mindenben a centrum iránymutatását követnünk. Függetlenségünket, szuverenitásunkat pedig úgy kell megőriznünk, hogy a Nyugat része maradjunk, de folyamatosan bővítsük keleti kapcsolatainkat. Ahogy Orbán Viktor az idei tusványosi beszédében fogalmazott, a szuverenitás védelméhez pénzügyi függetlenség, külföldön is versenyképes nemzeti vállalatok szükségesek, gyarapodó középosztállyal, Magyarországnak pedig termelőközponttá kell válnia, hogy fenntartható legyen a teljes foglalkoztatás, s mindezeken túl még betagozódás helyett kulturális szuverenitásra is szükség van; fontos a nyelv és a vallás megőrzése.

A feladat tehát nem könnyű, annak sikeres végrehajtásához adjon erőt Szent István öröksége, és készüljünk hittel teli, harcos szívvel és emelt fővel a következő ezer esztendőre.

A szerző az Országgyűlés alelnöke, 
a KDNP országos választmányának elnöke