Szent István királyunk napja, augusztus 20. legfontosabb nemzeti ünnepünk, amely évről évre, majd ezer esztendeje alkalmat ad arra, hogy megelevenítsük államalapító királyunk személyiségét, felidézzük legnagyobb tetteit és újraolvassuk fiának, Imre hercegnek címzett, de valójában minden későbbi utódjának szóló Intelmeit, amelyekből példát, erőt és bölcsességet merítve megújult lélekkel munkálkodhatunk saját és nemzetünk jövőjéért.
Az idei évforduló a megszokottnál is különlegesebb, mert ez lesz a 25. nemzeti ünnepünk, amikor mi, nyugati keresztények ortodox hittársainkkal együtt kérhetjük imáinkban Szent István közbenjárását és segítségét. A 2000. augusztus 20-i Szent István-napi ünnepségen ugyanis a szentatya üzenetét közvetítő Sodano bíboros mellett részt vett I. Bartholomaiosz konstantinápolyi egyetemes pátriárka is, aki a Szent István-bazilika előtt, az ünnepi szentmisén hirdette ki azt a bullát, amely szerint Szent Istvánt a keleti egyházban is szentként tisztelik. A nagy egyházszakadást követően így csaknem ezer év után az első magyar király személyében újabb közös szentje lett a katolikus és az ortodox egyháznak.
Szent István királyunk édesanyja, Sarolt bizánci keresztény volt, akit nem más, mint a honfoglalás utáni Kárpát-medence első püspöke, Hierotheosz keresztelt meg. Ő volt az, aki Bizáncból érkezve elhozta Erdélybe Krisztus örömhírét, és lerakta azokat az alapokat, amelyekre építve Szent István és Szent Adalbert sikerre vitte a magyarság megtérítésének nagy művét, és belegyökereztették őseinket a krisztusi evangéliumba.
A 2000. évi ezredéves ünnepünk alkalmából Semjén Zsolt – akkor egyházi kapcsolatokért felelős helyettes államtitkárként – mindezt úgy fogalmazta meg, hogy a magyar kereszténység alapjait Hierotheosz rakta le, a katedrálist pedig Szent István és a hozzá kapcsolódó nyugati misszió építette fel. A két építő szándék pedig nem állt ellentétben egymással. Éppen ezért a mai különleges jubileum alkalmából különösen fontos felidéznünk azt is, hogy István és Koppány harca nem kizárólagosan örökösödési és hatalmi küzdelem volt, hanem a Kárpát-medence geopolitikai helyzetéből fakadóan irányváltásra volt szükség, hogy államunk és a magyarság megmaradhasson.
Akkor a keleti vagy a nyugati orientáció között választhattunk, és István egyértelműen a Nyugat mellett döntött, ugyanakkor túlzó és téves az a leegyszerűsítő megközelítés, amely szerint Szent István a nyugati kereszténység nevében a keleti kereszténységgel és spirituális kultúrával szemben lépett volna fel.
Ne feledjük, hogy ő alapította újjá a Veszprém-völgyi görög műveltségű apácakolostort, ahol a koronázási palást is készült, miközben nemcsak Rómában és Jeruzsálemben építtetett zarándokházat, hanem Bizáncban káprázatos templomot emeltetett, amely a magyarság nemcsak spirituális, hanem politikai, diplomáciai kötődését és jelenlétét is szimbolizálta. Tette mindezt egy olyan korban, amikor a közösségformálás, a társadalmi lét és az állami működés legfontosabb szervezőelve a kereszténység történetének egyik legnagyobb válságát élte. Uralkodása idején ugyanis tetőpontjára hágott a nyugati és a keleti kereszténység közötti, már a Római Birodalom kettéosztását követően megkezdődő konfliktus, amelynek eleinte főként egyházszervezeti és liturgikus okai voltak.