Valahogy így.

Ám mindezen túlmenően most már felesleges és hiábavaló ítélkezni. Illetve, ha mégis, akkor mindenekelőtt önmagunkba kell néznünk, és azután ítélkezni, először önmagunk felett. De talán érdemes nagyon röviden említést tenni a fiatalokról.

A fiatalok

Az első szavazók és a huszonévesek nagy része azt mondta: változzon meg minden, mert ami van, rettenetes, és nem maradhat tovább.

Két dolgot ne tegyünk: ne ítéljük el őket egyetemlegesen és ne keressük a kegyeiket. Az elsőt talán nem kell magyaráznom. A másodikat inkább. És az sem túl bonyolult. Mert hiába hangzik el az a mondat, az az igény, miszerint „meg kell őket szólítani”, lássuk be: azokat, akik visítva, őrjöngve tapsolják meg azt a kijelentést, hogy egyik idoljuk majd a fejünkre teszi a heréit, akik visítva, őrjöngve lámpavasra kívánnak minket, azoknak nekünk nincs mit mondani. Nincs mondandónk ennek a tömegnek, és nem játszhatjuk el, hogy ez valójában szexi és modern és remek. Ezen a szakadékon nincsen híd, és nem is építhető.

„A transzcendencia elárulása az ember egydimenziós lénnyé való átváltozása – Augustinus szerint ez az igazi rossz. (…) Az intézmények állandósággal, szilárdsággal és határokkal ruházzák fel az emberi ügyeket. A határokon múlik a dolog, mert a szabadság drámájához hozzátartozik a különbözni akarás. Különbözni, ez a határok megvonását jelenti. (…) De az emberi nem békés egységéről szőtt álom is régi. A kudarcba fúlt bábeli toronyépítés története erről mesél. (…) Mivel azonban a másik mindig másik marad, az egység hő vágya bármikor átcsaphat abba az érzésbe, hogy csupa ellenséggel vagyunk körülvéve.” (3)

Mindenki értse, ahogy akarja. De ismétlem: nekik nincs mit mondanunk. Nekünk nincs. És csak az időben bízhatunk velük kapcsolatban, és e korosztály nem ilyen képviselőiben. Velük kell szövetséget kötnünk, de minél hamarabb és minél erősebb szövetséget. Be kell őket fogadnunk a sorainkba, és feladatokat kell raknunk a vállaikra. Egyre többet. Hogy kristálytiszta felismeréssé váljon bennük, hogy ami van, az nem jár: „A tudat kívánkozássá, vágyakozássá válik. Az is elcsábítja, ami nem jár neki. E szabadság azt még nem foglalja magába, hogy az ember fel is ismeri, mi jár neki.” (4)

A nagyobb részük még nem ismerte fel. Közülük számára soknak még fájdalmasabb lesz a kijózanodás.

A kisebbik részük felismerte és tudja. És ezt a tudást kell megerősíteni bennük, sok feladattal és a szövetséggel. Nekünk velük van közös nyelvünk, nekik van mondandónk.

És valójában ők, és csak ők a jövő. Az a jövő, ahol van más is, mint a mindent akarás és a minden jár pokla.

A korrupcióról

Ez lesz a legszikárabb.

A leköszönő miniszterelnök – többször hangoztatta nyilvánosan is – annyit kért: minden vállalkozó (szamuelyül: oligarcha) tartsa be a törvényeket, fizesse be az adót és adjon munkát a honfitársainak. Nem túl bonyolult ez és nem teljesíthetetlen elvárás. Aki így cselekedett, nyugodtan nézhet a társadalom szemébe. Aki nem, az védje meg magát, ha tudja. Aki pedig ennél is továbbment, és valóban elkövette akár a tizedét annak, amivel állandóan vádolják a teljes politikai közösségünket, az bűnhődjön.

A másik közkeletű állítás (hamis vád), hogy itt csak a „csókosok” gazdagodtak.

Nem igaz.

Tessék böngészni a leggazdagabbak listáját, nagy többségben vannak ott a „nem csókosok”. És most itt vannak persze azok is, akik az elmúlt tizenhat évnek köszönhetnek mindent, és a választások előtt öt perccel hirtelen „megvilágosodtak” – az ásványvízkirálytól Wábererig.

Jó lecke ez. Fontos lecke. A jövőre nézve különösen.

A felelősségről

Bukás idején hamar előkerülnek azok, akik hirtelen pontosan meg tudják nevezni a legfőbb felelősöket. Például engem. Valóban. Én is így emlékszem. Biztosan én voltam az, aki otthon ültem, míg az ítélkező Mátészalkától Jánossomorjáig végigjárta az országot, zsúfolt termekben lelkesített, beszélt, mozgósított, találkozott elszánt szavazókkal, kezet rázott, mosolygott tízezer szelfin, majd a választás másnapján felemeltem a mutatóujjamat, és ítéletet mondtam: te tehetsz mindenről.

Ha esetleg mégsem így történt, akkor ne beszéljünk erről többet, mert felesleges.

Ám a felelősséget érdemes szétszálazni.

Van a célfelelősség. Ez mindannyiunkra vonatkozik. Tudom és hiszem, hogy a jó célért küzdöttünk – méghozzá a nyugati világ meghatározó erői ellenében is, akik nem bírták és nem akarták elviselni többé, hogy van egy példa, egy hivatkozási alap, amelyre a maradék euró­pai normalitás mindig rá tud mutatni, hogy tessék, lehet ezt másképp is csinálni.

Van a munkafelelősség. Tudom és hiszem, ennyit még soha nem dolgoztunk egy kampányban sem.

Nem lehetünk és ne legyünk az a tömeg, aki virágvasárnap után öt nappal, nagypénteken azt üvöltötte, hogy „feszítsd meg!”. Nem lehetünk ilyenek, mert hisszük, Jézussal sem tettük volna meg, és nem tesszük meg Orbánnal sem, hiszen ő csak egy ember közülünk. Nem lehetünk ilyenek, mert nem vagyunk ilyenek.

A jövőről

A törzsszavazóink tömege megvan. Majd’ két és fél millió ember. Ismétlem: ennyi szavazóval nemrég még kétharmadot értünk el. Ezt a tömeget most végképp nem hagyhatjuk magára. Ha magára hagyjuk, szétszéled, és mai reményvesztettsége állandósul, fásultság és kiábrándulás lesz belőle, és akkor nincsen jövő.

Ők a mi bázisunk, ők a reménység és ők a jövő. A normális Magyarország jövőbeli reménye és záloga. Ha őket elengedjük most és magára hagyjuk, akkor a normális Magyarország reménysége elillan örökre.

„Ha az akarás és a tudás egyforma kiterjedésűek, a korlátozottság is tökéletes lehet. Csakhogy az embernél ez nem így van. Akarás és tudás nincs többé szinkronizálva. Az ember mást és többet akar, mint amennyit tud, vagy többet és mást tud, mint amit akar. Nem ismeri önmagát eléggé: még saját akaratát sem ismeri, és képességeit is gyakran csak akkor ismeri meg, ha kudarcot vallott valamiben.” (5)

Pontosan így van.

A mi törzsszavazóink – majd’ két és fél millió magyar – tömege most, ebben a kudarcban döbbenhet rá képességeire, és a rádöbbenés után akarhatja ismét a legszentebbet: a normális és alapvető identitásaihoz ragaszkodó Magyarországot. De csak akkor, ha nem hagyjuk magára. És éppen az eredményfelelősséget egyedül viselő első ember nem hagyhatja most magára ezt a közösséget, mert akkor vége van a közösségnek magának.

És persze ez a politikai közösség válaszokat vár. A legkényesebb kérdésekre is. És a válaszokat meg is kell kapnia, most nem elég annyi, hogy „maradjunk együtt”, most meg kell mondani azt is, hogy hogyan és kikkel.

És akkor, azok után pedig együtt kell maradnunk. Gyűjtsük magunk köré a mi fiataljainkat. És legyünk képesek a pincéből visszamenni a teraszra. Máskülönben a hedonista pogányok, a képességtelenek, a moral insanityk ideje nem múlik el soha.

Legyünk képesek. Mert csak mi vagyunk képesek. És ez a képességünk egyben a legszentebb kötelességünk is.

Jegyzetek 1–5.: Rüdiger Safranski: A gonosz, avagy a szabadság drámája (Európa Könyvkiadó, 1999.)