A helyét keresi ilyenkor az ember. Illetve dehogy! Nagyon is tudja, hol a helye. Saját lelkébe bújik, a múlton mereng, újraolvas egy történelmi regényt, Bibliát lapoz, idézetek után kutat. Néha felsóhajt, barátjához siet: vajon mit rontottunk el… A nehéz idők összehozzák az embereket, a családot. Minél zordabb odakint, annál erősebb az otthon deleje. 

A sajgó szív hazaviszi az embert. Behúzódik a vackába, lámpát gyújt, tüzet csihol, apró dolgokról beszél az övéivel, rendet tesz az íróasztalán. Czuczor Gergely bencés szerzetes, költő írta 1849-ben, az elveszített szabadságharc végén: „Főbe lőhet, nyakaztathat, / Bitófára fölakaszthat, / Most erősebb, tegye meg! / De az érzelem honában, / Keblem titkos templomában: / Én urat nem ismerek!”

Mondják, íróknak (újságíróknak) nem tesz jót a boldogság. Mint az agarak, csak akkor futnak jól, ha éhesek és boldogtalanok. Kosztolányi Dezső nem értett egyet a kommün sajtótörvényeivel, meg hogy a Lenin-fiúk rendszeresen be­járkáltak a szerkesztőségbe, ijesztgették őket. Egy alkalommal fölkereste Kun Bélát, akivel még 1907-ben együtt dolgozott a Budapesti Naplónál, és azt kérdezte, mi lesz vele. – Rád semmi szükség a proletárállamban – közölte a kommunista vezér. – Versek nem kellenek, majd tanulsz valami mesterséget. Ha okoskodsz, ki fogunk végezni. – Csak annyit tévedett, hogy ő végezte így, elvtársai által.

Winston Churchill a világháborús győzelem után elbukta az otthoni választást. Hazai példa is akad a szavazói hálátlanságra. Három hónappal a pesti kokárdás-pilvaxos forradalom után az országgyűlési képviselőségre pályázó Petőfi Sándor csúfosan megbukott a szabadszállási voksoláson, valósággal elzavarják a helybeliek. A prófétáknak sem biztos a státusuk.

A most kesergőknek mondom újra, volt már ilyen a történelemben: az a jeruzsálemi is szabad választás volt: a tömeg Barabást választotta… Vigyük hát mi is a keresztünket, ha már így hozta a sors. Kölcsey Ferenc írja Intelmeiben: „A pórnép zajgó kiabálása, légyen az ellened vagy melletted, minden esetben megvetésre méltó. […] a tapsok hőse vállakon hordoztatik; de kevés idő múlva méltán vagy méltatlanul elhagyatva marad; boldog, ha sárral nem mocskoltatik be!” Wass Albert sorai is adhatnak kapaszkodót: „Ha sáska rágja is le a vetést. / Ha vakond túrja is a gyökeret. / A világ fölött őrködik a Rend / s nem vész magja a nemes gabonának, / de híre sem lesz egykor a csalánnak.”