Hát persze, hogy egy húron pendült Petőfi a vad gróffal.
Most is melegen süt a koltói nap, incselkedve simogat a szeptembervég. És most is nyílnak – tényleg nyílnak – a völgyben a kerti virágok…
Az évszázados fák legöregebbike, a háromszázötven éves mocsári cédrus a kastélykert sarkában áll, mellette a kopott kőasztal, amelyen a világirodalom talán legszebb szerelmes versei születtek, Petőfi költészetének gyöngyszemei. Csupán a nevezetes somfa hiányzik az asztal mellől – szegény már sok-sok esztendeje elszáradt. (Halott törzsének darabját még láthattam, ereklyeként szolgált odabent a kastélyban.)
Ha végigsimítod a nevezetes asztalkát, a recékből a Szeptember végén rímei sóhajtanak rád. A Vers, amelynek zenéjétől ellágyul minden magyarul értő nemzedék.
Márai Sándor szerint „ha minden könyvpéldányt máglyára raknak, mely ezt a verset őrzi, akkor is megmarad sértetlenül, másíthatatlanul, minden magyar nemzedék számára, bezárva ebbe a mi édes vad idegen nyelvünkbe, s nem sejti, nem érzi, nem eszméli soha senki idegen a világon, mert a verset csak anyanyelvén lehet közvetíteni. Szegény angolok, szegény franciák, soha nem ismerhetik meg a legszebb dolgok egyikét, amit ember asz embernek adhatott, s amit én ajándékba kaptam, a Szeptember végént…”
Hallom a verset, ahogy a szívverését hallja néha az ember. Benne van minden, amit az életről és a halálról mondani lehet; egy szóval sem több s eggyel sem kevesebb.
Borítókép: Petőfi Sándor (Fotó: Wikipédia)



























Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!