Nagyváradi magyar lévén csak pislogtam, mert szomszédnéptől ilyesfajta szimpátiát még nem tapasztaltam. Hogy a híres portoroži sóraktárak egyik hangárjában magyar vonatkozású kiállítással is találkozzunk, már meg sem lepett. Persze nem kimondottan rólunk szólt, hanem a környék hajózásának történetéről, mégis egy olyan gőzgép fogadott bennünket a bejáratnál, amit a budapesti és fiumei székhelyű Danubius Hajó- és Gépgyár Rt.-nél gyártottak 1908-ban. Rajta öles magyar felirat, amitől csak úgy repesett a „gőzelosztó tolattyúnk”.
Azon már nem is csodálkoztunk, hogy a kiállítás szlovén, angol és olasz pannókkal bírt, hiszen a környéken teljes harmóniában szerepelnek a szlovén település- és utcanevek mellett az olaszok is. A térség olasz múltja itt nem tabu, sőt: víg a kétnyelvűség! Még az este oly népszerű fotópont, a kivilágított Portorož felirat is önmaga hirdeti a talján Portorose nevet. Erdélyiként ez szinte felfoghatatlan, és valahogy éreztem is, hogy nem ringathatom magam álomba. Mármint erdélyi szinten nem, aztán meg is jött utazás után a hideg zuhany, ami egy tipikus nagyváradi sztori a legsötétebből, a sovinizmustól leginkább átitatottabból.
A legrátartibb román városvezetés, amiről a váradhegyfoki premontrei apát brutális kilakoltatása óta konkrétan tudjuk, hogy bármire képes, meglépte a legújabb abszurdját. Pár hete úgy helyezte ki nagy csinnadrattával az új utcanévtáblákat Várad centrumában, hogy az ígéretek ellenére sem írták ki ezeken a történelmi magyar tér- és utcaneveket, hanem csak a közterület típusát tüntették fel románul, magyarul és angolul. Tehát egy „Piața Szent László/Unirii tér – Square” tábla helyett, a város főterének sarkaira mindössze egy-egy „Piața Unirii Tér – Square” tábla került. (A tér tehát még 2026-ban is egyedül a nagy román egyesülést hirdeti, erre utal az Unirii név.) Ugyanez történt azokkal az utcákkal, amelyeket pár évtizede még mindenki csak Kossuth, Körös, Teleki vagy Zöldfa néven ismert.
