„Miniszterelnök úr, hallgassa meg a katolikusokat!” – így szól egy francia republikánus szenátor és negyvenhat ellenzéki társának felhívása a francia kormányfőhöz, akik a szigorú korlátozások miatt követelik, hogy oldják fel a nemrég bevezetett, vallási szertartások megtartásának korlátozására vonatkozó intézkedéseket. Emiatt ezrek tüntetnek a templomok előtt – de a francia társadalom vitáinak középpontjában azért mégsem ez áll. A koronavírus okozta egészségügyi válság és a terrortámadások miatt kialakult biztonsági, morális kihívások közepette a francia elnöknek jutott ideje arra, hogy nagy ívű, vízióalkotó interjút adjon a Le Grand Continent folyóiratnak. A Macron-doktrína című cikkből pontosabb képet kaphatunk arról, hogy milyen elképzelésekkel érkezik az államfő a majdani Covid utáni új korszak liberális boszorkánykonyhájába.
Mozambikban egy futballpályán nemrég ötven helyi civilt fejezett le egy Iszlám Államhoz köthető terrorszervezet – a francia elnök szerint ebből is látszik, hogy az iszlamista terrorizmus áldozatai nyolcvan százalékban a muzulmán világból származnak. Pedig ezt az arányt aligha vonatkoztathatjuk a francia területen elkövetett terrorcselekményekre, hiszen 2014 és 2019 között 253 ember vesztette életét összesen tizennyolc iszlamista attakban, idén pedig már nyolc terrortámadást hajtottak végre, és egyik sem közvetlenül muzulmánok ellen irányult, hanem éppen Franciaország volt a célpont. Arról, hogy mit is jelképez ma a francia nemzet, megoszlanak a vélemények.
Emmanuel Macron a támadások ellenére sem hajlandó vitatkozni a szólásszabadság határvonalairól, pedig sokak számára sokkolóan megengedő a szabályozás. A nemzetközi közvéleményt is kritizálta, amiért a korábbiakhoz képest („amikor az egész világ felvonult Párizsban”) nem kellő vehemenciával ítélte el a szólás- és véleményszabadságról tanító (mondandóját Mohamed karikatúrával illusztráló) francia pedagógus lefejezését. Mintha a laicitáshoz való ragaszkodása mellett nem venne tudomást arról, hogy a radikális iszlamista terroristák azért is támadják Franciaországot, mert a kereszténység egyik európai jelképe – legalábbis az ő szemükben.
Éric Zemmour esszéista találóan fogalmazta meg ezt a különbségtételt: „A köztársaság és Franciaország két külön dolog, és az iszlamisták az utóbbit támadják.” Meglepő, de pont a francia elnök kanadai elvbarátja mondta ki egyenesen, hogy a szólásszabadságnak megvannak a maga korlátjai. A magyar alaptörvény egyébként egyértelműen fogalmaz: „A véleménynyilvánítás szabadságának a gyakorlása nem irányulhat a magyar nemzet, a nemzeti etnikai, faji vagy vallási közösségek méltóságának megsértésére.”
Mi sem mutatja jobban a francia társadalom megosztottságát, mint a közvélemény-kutatási eredmények szembeállítása. A francia muzulmánok 61 százaléka ért egyet azzal az állítással, hogy az iszlám az egyetlen valódi vallás. Emellett a nem muzulmán vallású franciák 61 százaléka véli úgy, hogy az iszlám összeegyeztethetetlen a francia társadalom értékeivel. A franciák 59 százaléka szerint a Charlie Hebdo nevű újságnak „igaza volt”, amikor Mohamed prófétáról közölt karikatúrát (2016-ban még csak 38 százalékuk gondolta így).
Ezzel szemben a muzulmánok 69 százaléka véli úgy, hogy nem helyes kigúnyolni a vallási jelképeket. Samuel Paty meggyilkolása után októberben a francia válaszadók 87 százaléka vélekedett úgy, hogy a laicitás veszélyben forog, és az emberek 79 százaléka válaszolt igennel arra kérdésre, hogy szerinte az iszlamizmus háborút hirdetett-e a köztársaság ellen. Integráció helyett egy párhuzamos társadalom valóságát tükrözik a számok.
Macron Európa válságát három vízválasztó időszakra vezeti vissza: az 1945-ben létrejött multilateralizmus konszenzusának krízise, az 1968-as nyugati társadalom hanyatlása és az 1989 utáni, totalitarizmusellenesség válsága. A háború utáni időkhöz képest szerinte Európa már nem védelmezi az univerzális értékeket és a neokonzervativizmus megkérdőjelezte a nyugati demokrácia 1968-ban elért „érettségének” vívmányait. Azt is állítja, hogy az 1989 utáni generációk már nem ismerik a nyugati intellektuális élet totalitarizmusellenes harcát.
Azért a térségünkben akad olyan, aki igen. Orbán Viktor miniszterelnök a júliusi Európa cenzúrázatlanul konferencián tartott előadásában az elmúlt huszonkét évre vezette vissza Európa válságát: a 2008-as pénzügyi, a 2015-ös migrációs és a 2020-as koronavírus-válságra, amelyekre Európa nem tudott megfelelő válaszokat adni. A két értékelés nem zárja ki egymást, hiszen mindkét leírás a nyugati világ és az Európai Unió válságáról szól, csak más következtetésekre jut.
A mai európai jobboldal, amely az 1945 után kialakult kereszténydemokrata politika letéteményese (kellene hogy legyen) már nem sokban követi az alapító atyák doktrínáit. Az 1968-as liberális forradalom szellemi öröksége csapdában tartja a balliberális politikusokat és civil szervezete(i)ket; mindezzel szemben pedig ott áll a Macron által autoriterellenesnek nevezett, valójában inkább antikommunista meggyőződés, amely a nemzetállami szuverenitást képviselő közép-európai államok sajátja.
A francia elnök már készítgeti a föderális „európai politikai hatalom” intézményi alapjait: a következő EP-választáson olyan transznacionális listákat vezetne be, amelyeknek segítségével pártokat meghaladó európai vezetőket választhatnánk. Így jöhet létre egy olyan új szuverenitási forma, amely már nem nemzeti, hanem európai. Ahogy a már említett francia gondolkodó egy műsorban megfogalmazta: rá akarják kényszeríteni a magyarokat és a lengyeleket arra, hogy vessék alá magukat a nyugati országok multikulturális, feminista és LMBTQ-koncepciójának. Ez volna az a nemzetállami szuverenitást eltörölni célzó politika, amely mentén az „európai szuverének” akár az uniós támogatásokat is elvonnák azoktól az 1989-es országoktól, amelyekre nem tudják ráaggatni az 1968-as jelzőket.
A szerző titkárságvezető, Fidesz Külügyi Titkárság
