A német Szövetségi Alkotmánybíróság és az európai integráció

Történelmi jelentőségű döntést hozott a német Szövetségi Alkotmánybíróság.

epa08289370 European Central Bank (ECB) President Christine Lagarde speaks during a press conference following the meeting of the Governing Council of the European Central Bank in Frankfurt am Main, Germany, 12 March 2020. EPA/ARMANDO BABANI Fotó: ARMANDO BABANI

A konkrét ügy előzményei közel tíz évre, az euróválság időszakára nyúlnak vissza. Az uniós monetáris politikában kizárólagos hatáskörrel rendelkező Európai Központi Bank annak érdekében, hogy friss pénzt öntsön a gazdaságba és csökkentse az eurózónába tartozó országok adósságterheit, tagállami kötvények felvásárlásába kezdett. A legnagyobb, a későbbi jogvitát kiváltó eszközvásárlási programot 2015-ben indította, amelynek keretében a nemzeti jegybankokon keresztül kétezermilliárd euróért vásárolt nemzeti állampapírokat.

Németországban a program módszere és mértéke hamar a viták kereszttüzébe került. A költségvetési fegyelem iránt hagyományosan elkötelezett németek többsége úgy látta, hogy az EU az eurórendszer kiegyensúlyozása érdekében többet költ Franciaországra, Spanyolországra és főként Olaszországra, mint amelyet ezen – hagyományosan túlköltekező – országok gazdasági súlya és hozzájárulása indokolna. Ezért német konzervatívok csoportjai már 2012-ben, a kötvényvásárlási program bejelentését követően, majd 2015-ben, annak beindulásakor, a tömeges felvásárlások kezdetekor is alkotmányjogi panasszal fordultak a német Szövetségi Alkotmánybírósághoz. Amellett érveltek, hogy a program nem védi, hanem fenyegeti az euró stabilitását, az ­Európai Központi Bank pedig hatáskörén átlépve tiltott finanszírozást folytat. Mindez szűkíti a német törvényhozás gazdaságpolitikai mozgásterét és sérti a német alkotmányos identitást.

A Szövetségi Alkotmánybíróság döntése előtt kétszer is megkereste az EU Bíróságát, annak vizsgálatát kérve, hogy az Európai Központi Bank ezzel a programmal nem lépte-e túl az ­uniós jog által meghatározott hatáskörét. Bár a luxemburgi testület mindkétszer egyértelmű nemmel válaszolt, azt az alkotmánybíróság nem találta meggyőzőnek, hiányolta az ítéletekből a vizsgálat módszerének pontos leírását. A német alkotmánybíróság ezért saját maga vizsgálta meg, hogy az Európai Központi Banknak a programmal kapcsolatos határozatai az inflációs cél eléréséhez szükséges és arányos eszköznek minősülnek-e. Nem vitás, hogy ezzel a nemzeti alkotmánybíróság, amely éppen hatásköri kérdésként tekintett az európai kötvényprogramra, maga is többszörösen átlépte saját hatáskörét: az európai monetáris politikáért kizárólagos hatáskörrel rendelkező Európai Központi Bank határozata érvényességének vizsgálatára kizárólagos hatáskörrel rendelkező EU Bírósága – tagállami bíróságokra kötelező – döntését bírálta felül.

Így talán már jobban érthető, hogy az európai véleményformálók egyelőre keresik a szavakat. Az alkotmánybíróság döntése után kialakult helyzetről még csak pár óvatos elemzés jelent meg. Döbbenetük ahhoz a koncertlátogatóhoz hasonlítható, aki évek óta jár kedvenc zenekara előadásaira, ahol szinte már ismerősként tekint a karmesterre és a zenészekre. A sokat játszott, jól ismert dallam közben a koncertmester váratlanul feláll és mindenki előtt kijelenti: a karmester nem a zeneszerző által meghatározott ritmusban vezényel, ezt ő nem hajlandó követni. A koncertlátogatók, de a zenészek is feszülten figyelik a karmester reakcióját: átlép a koncertmester példátlan tettén, vagy példát statuál? Helyzetét nehezíti, hogy a nagy tekintélyű zenészt nem válthatja le, vele a továbbiakban is együtt kell dolgoznia. Amíg gondolkodik, a zenekar több tagjának az arcán mosoly fut át, arra gondolva: lehet, hogy legközelebb ők játszhatják a dallamot?

A szerző kúriai bíró