A német Szövetségi Alkotmánybíróság és az európai integráció

Történelmi jelentőségű döntést hozott a német Szövetségi Alkotmánybíróság.

epa08289370 European Central Bank (ECB) President Christine Lagarde speaks during a press conference following the meeting of the Governing Council of the European Central Bank in Frankfurt am Main, Germany, 12 March 2020. EPA/ARMANDO BABANI Fotó: ARMANDO BABANI

Idén a május 9-i Európa-napot beárnyékolta a német Szövetségi Alkotmánybíróság négy nappal korábbi ítélete, amiben az EU legnagyobb alapító tagállamának taláros testülete érvénytelennek minősítette az Európai Unió Bíróságának ítéletét. Ahhoz, hogy megértsük a döntés történelmi jelentőségét, érdemes felidézni az EU intézményrendszerének működését, amit leegyszerűsítve úgy jellemezhetünk, hogy az EU-ban semmi sem pontosan az, aminek hívják. Az Európai Parlament – a nemzeti parlamentekhez képest – nem rendelkezik az uniós jogalkotás monopóliumával, hanem a Európai Tanáccsal osztozik azon. Az Európai Bizottság, mint az EU végrehajtó intézménye az uniós jog érvényesítésében, a tagállami végrehajtó szervek segítségére szorul. Az Európai Unió Bírósága pedig a nemzeti bíróságokkal karöltve biztosítja az uniós jogvédelmet. Ez utóbbi együttműködést számos írott és íratlan szabály rendezi, amelyek közül a legfontosabb: az uniós jogot a nemzeti bíróságoknak is alkalmazniuk kell, de annak értelmezéséről, érvényességéről az EU Bírósága mondja ki a végső szót.

Ez a tagállami és az uniós bíróság párbeszédén alapuló ­európai igazságügyi rendszer az európai közösségek alapításától kezdve, több mint hatvan éve működik. Az EU Bírósága következetesen kiállt az uniós jog – és ezáltal saját maga – elsődlegessége mellett, amit gyakorló jogászok, jogtudósok szinte minden országból kritizáltak, de a modell – jobb ötlet hiányában – a hétköznapok szintjén működőképesnek bizonyult. Különösen a nemzeti bíróságokra volt jellemző, hogy fegyelmezetten követik a luxemburgi iránymutatást, esetleges ellenérzéseiket az asztalfióknak írják meg.

Ezt a kialakult, több évtizede bejáratott együttélést borította fel a legnagyobb tekintélyű tagállami testület, a német Szövetségi Alkotmánybíróság azzal, hogy kimondta: az EU Bíróságának azt az ítéletét, amelyben az Európai Központi Bank kötvényvásárlásról szóló határozatát érvényesnek nyilvánította, magára nézve nem tartja kötelezőnek. És ha már idáig eljutott, nem állt meg itt: közvetlenül az Európai Központi Bank határozatát is megvizsgálta és azt érvénytelennek mondta ki. Egy ítélettel két uniós intézmény döntését bírálta felül.

A konkrét ügy előzményei közel tíz évre, az euróválság időszakára nyúlnak vissza. Az uniós monetáris politikában kizárólagos hatáskörrel rendelkező Európai Központi Bank annak érdekében, hogy friss pénzt öntsön a gazdaságba és csökkentse az eurózónába tartozó országok adósságterheit, tagállami kötvények felvásárlásába kezdett. A legnagyobb, a későbbi jogvitát kiváltó eszközvásárlási programot 2015-ben indította, amelynek keretében a nemzeti jegybankokon keresztül kétezermilliárd euróért vásárolt nemzeti állampapírokat.

Németországban a program módszere és mértéke hamar a viták kereszttüzébe került. A költségvetési fegyelem iránt hagyományosan elkötelezett németek többsége úgy látta, hogy az EU az eurórendszer kiegyensúlyozása érdekében többet költ Franciaországra, Spanyolországra és főként Olaszországra, mint amelyet ezen – hagyományosan túlköltekező – országok gazdasági súlya és hozzájárulása indokolna. Ezért német konzervatívok csoportjai már 2012-ben, a kötvényvásárlási program bejelentését követően, majd 2015-ben, annak beindulásakor, a tömeges felvásárlások kezdetekor is alkotmányjogi panasszal fordultak a német Szövetségi Alkotmánybírósághoz. Amellett érveltek, hogy a program nem védi, hanem fenyegeti az euró stabilitását, az ­Európai Központi Bank pedig hatáskörén átlépve tiltott finanszírozást folytat. Mindez szűkíti a német törvényhozás gazdaságpolitikai mozgásterét és sérti a német alkotmányos identitást.

A Szövetségi Alkotmánybíróság döntése előtt kétszer is megkereste az EU Bíróságát, annak vizsgálatát kérve, hogy az Európai Központi Bank ezzel a programmal nem lépte-e túl az ­uniós jog által meghatározott hatáskörét. Bár a luxemburgi testület mindkétszer egyértelmű nemmel válaszolt, azt az alkotmánybíróság nem találta meggyőzőnek, hiányolta az ítéletekből a vizsgálat módszerének pontos leírását. A német alkotmánybíróság ezért saját maga vizsgálta meg, hogy az Európai Központi Banknak a programmal kapcsolatos határozatai az inflációs cél eléréséhez szükséges és arányos eszköznek minősülnek-e. Nem vitás, hogy ezzel a nemzeti alkotmánybíróság, amely éppen hatásköri kérdésként tekintett az európai kötvényprogramra, maga is többszörösen átlépte saját hatáskörét: az európai monetáris politikáért kizárólagos hatáskörrel rendelkező Európai Központi Bank határozata érvényességének vizsgálatára kizárólagos hatáskörrel rendelkező EU Bírósága – tagállami bíróságokra kötelező – döntését bírálta felül.

Így talán már jobban érthető, hogy az európai véleményformálók egyelőre keresik a szavakat. Az alkotmánybíróság döntése után kialakult helyzetről még csak pár óvatos elemzés jelent meg. Döbbenetük ahhoz a koncertlátogatóhoz hasonlítható, aki évek óta jár kedvenc zenekara előadásaira, ahol szinte már ismerősként tekint a karmesterre és a zenészekre. A sokat játszott, jól ismert dallam közben a koncertmester váratlanul feláll és mindenki előtt kijelenti: a karmester nem a zeneszerző által meghatározott ritmusban vezényel, ezt ő nem hajlandó követni. A koncertlátogatók, de a zenészek is feszülten figyelik a karmester reakcióját: átlép a koncertmester példátlan tettén, vagy példát statuál? Helyzetét nehezíti, hogy a nagy tekintélyű zenészt nem válthatja le, vele a továbbiakban is együtt kell dolgoznia. Amíg gondolkodik, a zenekar több tagjának az arcán mosoly fut át, arra gondolva: lehet, hogy legközelebb ők játszhatják a dallamot?

A szerző kúriai bíró