Szabados György cikkének címe (jó, tudom, ebben az esetben azt a szerkesztő adta): A nyelvcsaládfa-elméletre épített őstörténet már jelentőségét veszítheti. De már jó ideje el is veszítette, s ezt a tudományos világ tudja! Ezt negyedszázada én is megjegyeztem. Fölvázolván az ötvenes évek óta bekövetkezett módszerbeli változásokat (ősrégészet és természettudományok szorossá vált kapcsolata, a darwini modellre épülő tipológiai és diffuzionista szemléletmód felülvizsgálata), ezt írtam: „A nyelvtörténeti kutatásokban is óriási szemléletbeli változások következtek be, ezek egyike a nyelvcsaládfamodell összeomlása.” (Magyar Tudomány 1996/8, 946. oldal) Ugyanott hivatkoztam Hajdú Péter fontos cikkére, melynek címe is tanulságos lehet a sokunkat lefinnugorozók számára: Kivezetés az uralisztikából – és ezek nem eldugott helyeken, nem tudományos bikkfanyelven olvashatók. Hogyan lehet, hogy Szabados György engem is a „finnugrista körökbe” sorol? Engem, aki mindig a sztyeppei népek kutatásával foglalkoztam? Ha a napilap műfaja reálissá tenné ezt a mindennapos gyakorlatban, akkor szívesen utalnám az olvasót Szabados György néhány napja megjelent cikkének azon részéhez, ahol „kiindulásul” – szinte egyetértőleg – engem idéz; annyi idő után is vallom azokat, legföljebb még kritikusabb lettem. Hosszú ideje mondjuk, hogy nyelv és nép nem szükségszerűen azonos, így például Hajdú Péter Finnugor népek és nyelvek című könyve (ma is olvasható).
Sokan próbáljuk megértetni sok hazai történeti genetikussal: a gének sem határoznak meg népeket, mint ahogyan nyelveket sem – csak hát nincsenek fülek a hallásra.
Árpádok hun hagyománya? Bizony, ma is lehetségesnek tartom (de nem többet!), hiszen a sztyeppén mindenki valamely dicső őstől eredezteti magát (Attila, Asina, Dzsingisz stb.). Ám hogy ki mennyi történeti alappal, az nagyon más kérdés; a hagyomány nem történeti tény (például E. Hobsbawm – T. Ranger: A hagyomány kitalálása), de még a kultúra is „csinálódik” (például 2018-ban egy konferencia La Valettán).