Bolsevik reneszánsz Németországban

Ma ismét Lenin-szobrot avatnak a polgári demokrácia egyik mintaállamában, Németországban, ráadásul a háború után mindig is demokráciában élő nyugat-németországi Gelsenkirchenben.

Berlinben is áll egy szokatlan emlékmű Fotó: Reuters

Nem kétséges, hogy a nácizmus eleve különbséget tett ember és ember között, ennek alapján irtotta ki a zsidóság millióit, tehát tettük örökre menthetetlen marad. Azonban feltenném a kérdést a fősodratú, a szocializmus iránt még ma is nosztalgiát érző balliberálisoknak: Az nem eleve különbségtétel ember és ember között, ha a tulajdonos polgárságot, a vállalkozókat, a gazdag parasztságot (a „kulákokat”), illetve a nemesi, arisztokrata származásúakat, a papokat és az egyházakat üldözendő, kiirtandó embercsoportoknak jelöli meg egy eszme, nevezetesen a marxizmus–leninizmus? Ez az osztályalapú rasszizmus és megbélyegzés nincs tekintettel arra, hogy a „burzsoá” vagy az arisztokrata beleszületett egy családba, és lehet, hogy kiváló erkölcsű emberről van szó, aki a saját társadalmi pozíciójában erős szociális érzékenységgel rendelkezik, és eszerint éli az életét. Nem, a kommunizmus és a nácizmus is embertelen volt, hiszen nem nézte soha az egyént, egyformán kiirtandó társadalmi csoportokat lát maga előtt, az egyik faji, a másik pedig osztályalapon. Mi itt a különbség? Semmi.

Lenin, akinek most szobra lesz Gelsenkirchenben, halálig tartó háborút hirdetett meg a gazdagok és hozzátartozóik ellen, a burzsoá­zia ellen – erről számos helyen írt –, s tömegesen gyilkolták meg a papokat és az apácákat az eszme főhadiszállásán, a Szovjetunióban. Német történészek szerint az 1917-es bolsevik hatalomátvétel után kezdetként mintegy 280 ezer embert mészároltak le Lenin eszméi­nek égisze alatt. Lenin egyik jeles követője, Kun Béla pedig arról beszélt 1919 áprilisában, a Tanácsköztársaság idején, hogy a burzsoázia osztálylétét kell megsemmisíteni ahhoz, hogy létrejöhessen a kommunisták célja, az osztály nélküli társadalom. (A terror és a népirtás gyökerei egészen a francia forradalomig nyúlnak vissza: a jakobinusok lényegében mindenkit el akartak pusztítani, aki a régi rendhez tartozik – igaz, még nem a kommunizmus, hanem a liberalizmus szellemében.)

Nem folytatom: a kommunista eszme semmilyen módon nem menthető, nem különböztethető meg a nácizmustól, mert ugyanúgy gyökereiben hordozza bizonyos embercsoportok kiirtásának célját, mint a nácizmus. De erről egészen másképp gondolkodnak Nyugat-Euró­pában a zöldek, a liberálisok, a szocialisták, és másként gondolkodik a magát kereszténydemokratának nevező Juncker, az Európai Bizottság volt elnöke is, aki említett beszédében mentegette Karl Marxot és a marxizmust.

Csoda-e, hogy a nyugat-európai országok fősodratú vezetői az elmúlt harminc évben szinte mindig összevesztek a kelet- és közép-európai jobboldali, keresztény-konzervatív kormányokkal, ezzel szemben a legtöbb esetben nagyon jó viszonyt ápoltak a balliberális kormányokkal? S csoda-e, hogy csak akkor nincs baj ezen országok politikai rendszereivel, demokráciáival, ha véletlenül éppen baloldali és liberális pártok vannak hatalmon? Nem csoda. Az unió és a nyugati államok fősodratú politikusainak alapélménye a hatvanas évek baloldali, balliberális romantikája, az 1968-as ­feeling, a forradalmiság, a szocializmus, a maoizmus. (Emlékezzünk jelszavukra: Marx, Mao, Marcuse.) Azóta is őrzik-dédelgetik ezt az álmot, féltve, titokban, párna alatt, és a mai napig nem akarják elismerni, hogy a kommunizmus leginkább a földi pokolhoz hasonlítható.

De aki csak azt fogja fel, amit maga is átélt, s képtelen például a kelet- és közép-európaiak­nak a létező kommunizmussal kapcsolatos tapasztalatait felfogni és megérteni, egyáltalán képtelen meghallgatni minket, akik már megéltük a kommunizmust, azzal nem lehet mit kezdeni. Ez a nyugat-európai balliberális fősodor rosszabb, mint a Bourbonok voltak: semmit sem tanultak, de ráadásul mindent elfelejtettek. Várjuk, hogy legközelebb Sztálin-szobrot avassanak mondjuk Berlinben, a nagy honvédő háború legnagyobb hősének tiszteletére!

A szerző politológus, az Alapjogokért Központ kutatási tanácsadója