Büntetőszankciók EU-módra

Az EU a racionalitástól elszakadva határozza meg a viszonyát az EU-n kívüli partnereivel.

Orosz katonai gyakorlatok Forrás: Kremlin.ru

„A szankciók nem a megtorlásról szólnak, hanem a külpolitika eszközei. Nem maguk a szankciók a cél, azok eszközök a cél eléréséért” – mondta 2014 márciusában Herman Van Rompuy, az Európai Tanács akkori elnöke, amikor az állam- és kormányfők az Oroszországgal szembeni kereskedelmi szankciók listájáról tárgyaltak. Mindezt azt követően, hogy 2014 februárjában orosz alakulatok szállták meg az Ukrajnához tartozó Krím félsziget stratégiai pontjait, majd népszavazást írtak ki a terület sorsáról, amelyen a hivatalos adatok szerint 97 százalék az elszakadásra voksolt. A referendum eredményeit az EU-tagállamok nem ismerték el, ez azonban nem akadályozta meg azt, hogy a terület napokon belül Oroszország részévé váljon.

A szankciókról szóló európai vitában a kemény fellépést követelőkkel a pragmatikusok – köztük Magyarország – álltak szemben. Utóbbiak szerint a kérdést nem kizárólag politikai megfontolások mentén, hanem a realitások alapján kellett volna kezelni: Oroszország esetében – méretére és gazdaságára tekintettel – a szankciós politika hatásfoka ugyanis alacsony, nem tud olyan mértékű érdeksérelmet okozni, hogy az a Kreml politikájának megváltoztatásához vezessen. Ezt a meglátást akkor – és azóta is gyakran, hibásan – az orosz befolyásnak tudta be a nyugati média.

E két álláspont között helyezkedett el az a Németország vezette országcsoport, amely bár komoly fellépést szorgalmazott, nem kívánta magát teljesen elvágni Oroszországtól. Végül ez utóbbi csoport dominált az uniós szankciós csomag tartalmi elemeinek meghatározásában. Ennek keretében az EU a pénzpiacaihoz való orosz hozzáférést korlátozta, széles körű fegyverexport- és -import-embargót, illetve korlátozó intézkedéseket rendelt el a kettős felhasználású termékekre, valamint energiaipari szigorításokat vezetett be. Válaszul Moszkva is ellenszankciókat léptetett életbe, melyek központi eleme egyes élelmiszerek behozatalának tilalma volt. Az utóbbiakra vonatkozó importtilalom komolyan érintette Magyarországot is, tekintve, hogy hazánk jelentős mértékben exportált Oroszországba élelmiszeripari termékeket.

Több mint hat évvel később tekintsük át, hogy a célok eléréséhez – ahogy azt Van Rompuy megfogalmazta – a szankciók hozzájárultak-e, vagy – az akkori pragmatikusok figyelmeztetéseivel összhangban – Oroszország alkalmazkodni tudott a tilalmakhoz is. Természetesen az első években megfigyelhető volt, hogy a Moszkvával szembeni szankciókhoz nem csatlakozó eurázsiai országok profitáltak Európa többi országának elmaradó oroszországi exportjából. Így a nyertesek közé tartozott Kína, Brazília és egyes közép-ázsiai országok is. Azonban nem ezek töltötték be az európai export elmaradása által keletkezett űrt. Az import áthelyeződésénél ugyanis jóval hangsúlyosabb volt az orosz élelmiszeripar dinamikus növekedése, amelynek következtében Oroszország a ­hiányzó élelmiszer-szükségleteit ma már egyre kevésbé importból, hanem saját megnövelt termeléséből elégíti ki. Moszkva régi célja volt, hogy az élelmiszer-behozatalt minél nagyobb arányban helyettesítse a hazai termeléssel, a kulcsfontosságú mezőgazdasági termékek hazai előállításának ­stratégiai fontosságát a 2000-es évek eleje óta hangsúlyozták.

Az élelmiszer-biztonságot maga Vlagyimir Putyin is kiemelt kérdésként kezelte. Ennek keretében fogadták el 2010 januárjában az élelmiszer-biztonsági doktrínát, amely az alapvető élelmiszereket 85-90 százalékban hazai előállítással kívánta volna biztosítani. Ezeknek a céloknak a megvalósítása azonban az árak emelkedéséhez és a minőség csökkenéséhez vezetett volna, így a 2014 előtti politikai helyzetben aligha lehetett volna könnyen elfogadtatni őket a lakossággal. Az ­Európai Unió és az Egyesült Államok szankcióira válaszul azonban a Krím visszacsatolásának ­eufóriájában az orosz állampolgárok nemhogy elfogadták, de támogatták is az intézkedéscsomagot. A kezdetben kétségtelenül súlyos veszteségeket elszenvedő orosz gazdaság tehát hamar alkalmazkodni tudott a szankciós rezsimhez, 2017-re Oroszország importhelyettesítési stratégiája sikeresnek bizonyult. Jól mutatja ezt, hogy 2018-ban az orosz élelmiszerexport elérte a 24 milliárd dollárt, kétszer akkora bevételt hozva a költségvetésnek, mint a fegyverexport.

Ami történt, stratégiai jelentőségűnek tekinthető egy ilyen méretű ország esetében. Oroszország ugyanis szükségleteinek fedezése érdekében vélhetőleg a jövőben már sohasem szorul a korábbi mértékű importra. Mindez az EU tagállamainak rossz hír, hiszen élelmiszer-exportőr vállalataink így már nem igazán reménykedhetnek a szankciók esetleges feloldása esetén a 2014 előtti állapotok visszatérésében. Ráadásul a kieső export mellett az új orosz kapacitások a jövőben akár versenytársai is lehetnek az Európai Unió termelőinek. Az a tény, hogy a teljes Európai Unió Oroszországba irányuló exportja hozzávetőlegesen 120 milliárd euróról 74 milliárdra csökkent, majdnem negyvenszázalékos esést elkönyvelve, komoly kérdéseket vet fel az uniós szankciós politika hatékonyságáról.

Magyarország esetében ezt a tendenciát súlyosbítja, hogy a szankciók egy 2013-ig tapasztalható dinamikus exportbővülést szakítottak meg, tovább fokozva hazánk veszteségeit. Ezzel szemben az orosz–kínai kereskedelem három év alatt 53 százalékkal nőtt, és 2019-re elérte a 107 milliárd dollárt, ami jól mutatja, hogy Oroszország a kereskedelmét Európa helyett Kína és más, elsősorban ázsiai országok felé terelte.

Jól mutatja az EU-s intézkedések hiányosságait, hogy míg az uniós exporttilalom közvetlenül kevesebb mint ötszázmillió eurónyi termékveszteséget jelentett Oroszország számára, az orosz ellenszankciók által érintett termékek exportja 2014-ben 5,24 milliárd ­euróval rövidítette meg az európai vállalatokat. Ez alapján kijelenthető, hogy a kereskedelmi ellenszankciók területén az orosz győzelem nem kérdés, hanem tény, továbbá az is egyértelmű, hogy ha van ország, amelynek nem érdeke visszatérni a 2014 előtti állapothoz, az Oroszország. A szankciós rezsim, ahogy olyan lapok, mint a The New York Times is megállapítják – előre nem látható következményként – mintegy felkészítette Oroszországot „a világgazdaságnak a koronavírus-járványból eredő átfogó megrázkódtatására és az olajárháborúra, ami az olajár összeomlásához vezetett. […] Oroszország hatalmas tartalékokkal, majdnem adósságmentes nagyvállalatokkal és szinte önellátó mezőgazdasággal várja a válságot.”

Tény, hogy 2014 és 2020 között Oroszország jelentősen növelte valutatarta­lékait, míg az államadósságot 15 százalék körül stabilizálta. Erre alapozhatta Vlagyimir Putyin 2019-ben azt a kijelentését, hogy „nagyon komoly és nagy lépéseket tettünk gazdasági és műszaki szuverenitásunk növelése érdekében. Ebben az értelemben a korlátozások és szankciók hasznosak voltak a gazdaságunk számára.” Mindezt ráadásul úgy, hogy az uniós szankciók a külpolitikai céljukat sem érték el: Oroszország nem vett vissza ukrajnai politikájából, Ukrajna viszont még távolabb került esetleges NATO- és EU-tagságától.

Az nem megkérdőjelezhető, hogy az uniónak ki kellett állnia Ukrajna területi integritása mellett. Azonban úgy kellett volna megválasztani az ellenlépéseket, hogy saját gazdaságaink ne sérüljenek jelentősen, ráadásul jobban, mint a szankcionált ország gazdasága. Mára már egyértelmű, hogy a pragmatikusok akkori figyelmeztetései jogosak voltak, de ismerve az európai belpolitikát, ennek nyilvános beismerését hiába várjuk. Decemberben pedig újra napirendre kerül a szankciók meghosszabbításának kérdése. Azok fenntartásának oka mára már politikai, részleges vagy teljes visszavonásuk ugyanis az Európai Unió és az Egyesült Államok vereségének elismerését jelentené. Az orosz gazdasági szerkezetváltás lezajlott, abból Moszkva nem fog visszalépni.

A szankciós politika – ahogy a fehérorosz konfliktus is mutatta – az EU külpolitikai eszköztárának aktív elemévé vált. A kérdés tehát az: meddig folytatódhat, hogy az EU a politikai túlmozgása érdekében a racionalitástól és a józan észtől elszakadva határozza meg az EU-n kívüli partnereivel folytatott viszonyát.

A szerző az Alapjogokért Központ EU-s műhelyének projektvezető-helyettese