Fel kell tenni tehát a kérdést, hogy egyáltalán lehetséges lett volna fenntartani azt az állapotot, amely a lakosság 94 százalékát kizárja a választásból (választójoggal 1914 előtt csak hat százalék rendelkezett)? A válasz nyilvánvalóan nemleges, hiszen Európában mindenütt sokkal nagyobb arányú volt a választójogosultság. Ravasz László hétéves (tehát Szakács Árpád állításával szemben egyáltalán nem rövid) szabadkőműves-karrierjének végére is ez a probléma tett pontot, Ravasz ugyanis ellenezte az általános és titkos választójogot, mert tartott a nemzetiségek elszakadásától. A következő kérdés pedig az lehet, hogy amennyiben Magyarország mindkét háborút megnyerte volna, akkor hogyan tudta volna kezelni azt a problémát, hogy lakosságának jelentős része nem kíván Magyarországhoz tartozni? Lehetséges lett volna kizárni a választójogból nemzetiségi alapon állampolgárokat? A válasz nyilvánvalóan erre is nemleges. Egykorú példaként a polgárháborús Oroszország említhető, ahol szintén jelentős nemzetiségi mozgalmak bontakoztak ki, és több nép is kivívta (ideiglenes) függetlenségét. A 20-as, 30-as évek történetét ismerve aztán láthatunk lehetséges forgatókönyveket arra, hogyan lehet „kezelni” azt a „problémát”, ha egy nép(csoport) nem kíván egy adott országhoz tartozni: népirtással, erőszakos asszimilációval, át- és kitelepítésekkel, országos terrorral. Ezek egy részében sajnos a trianoni utódállamok is élen jártak. A folyamat végén aztán a Molotov–Ribbentrop-paktumot láthatjuk.
Trianonnak, pontosabban a történelmi Magyarország bukásának több oka is volt. Elsősorban nyilván a vesztes világháború – aminek elvesztéséhez a szabadkőműveseknek semmi köze sem volt. Másodsorban pedig az, hogy az országon belül zárt etnikai tömbökben is élő nemzetiségek nem voltak elmagyarosíthatók és nem is akartak Magyarországon belül élni – ehhez sem volt a szabadkőműveseknek semmi köze. Itt utalnék arra a tényre, hogy már 1918 előtt is a magyarok 456 településen vesztették el többségi státusukat, illetve arra, hogy Jugoszlávia is azonnal szétesett, amint a nemzetiségei lehetőséget láttak az elszakadásra. A Károlyi-kormányzat ballépései nem sokat osztottak-szoroztak: a „nem akarok többé katonát látni” kifejezéstől elhíresült Linder Béla például nem több, mint nyolc napig volt hadügyminiszter. Hatos Páltól azt is tudhatjuk, hogy az állítólag gyengekezű Károlyi-kormány idején mintegy ezer embert végeztek ki azért, mert szembe szegült a törvényes renddel. Trianon kapcsán sokkal inkább a magyar politikai elit kudarcáról érdemes beszélni: miért nem tudtak vonzó alternatívát kínálni a nemzetiségeknek? Erre évtizedeik lettek volna. A katonai megszállás persze csak 1918–1919-ben következett be egyes területeken, de a magyarság ezeket a területeket valójában már a XIX. században elvesztette: amikor partner helyett alárendeltként tekintett Szent István országának más nemzetiségű lakóira. A szabadkőművesekkel történő árnyékbokszolás szomorú tanúbizonysága annak, hogy a problémát a mai napig nem sikerült megérteni, súlyának megfelelően kezelni.
A szerző történész
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!