Jött hát a második világháború utáni világ, felnőtt és színre lépett a szüleink nemzedéke. Ők lettek (lehettek) az első generáció, amelyiknek volt ideje megsiratni az „ellopott gyerekkorát”. S meg is tette, szégyentelenül, s persze egészen másképpen a fal két oldalán. Egészen másként? Majd meglátjuk…
A dédszülők és a nagyszülők túl voltak két felfoghatatlan iszonyatú világégésen, „legyártották”, másrészt önmagukból felépítették a világtörténelem legnagyobb hullahegyeit, negyven év alatt kétszer is felépítették a semmiből a világukat, felnevelték gyermekeiket, a túlélők munkába álltak, jött a Marshall-segély és a konjunktúra odaát, a falon túl, s minden adott volt, hogy szüleink generációja mondja ki jó hangosan azt az ostobaságot, miszerint véget ért a történelem.
Nem ezt mondták. Inkább csináltak maguknak saját történelmet.
És az a saját történelem csupa tévedésből, ostobaságból, aljasságból és röhejből épült. Mint minden olyan történelem, amely mögött nincsen semmi valódi szenvedés, csak végtelen unalom és jólét. Mindig akkor tűnik fel a „nagy generáció” (önmagát nevezi így), és nem veszi észre, hogy szélesebb a vállnál az arc.
„Auschwitz után nem lehet verset írni” – adták ki a jelszót, és nekiálltak verset írni a marxizmusból.
Simone de Beauvoir, Jean-Paul Sartre, Jorge Semprún ejtette foglyul őket, feltétel nélkül rajongtak a Szovjetunióért és Sztálinért, aztán „kiábrándultak”. A „kiábrándulás” alatt azt kell érteni, hogy nem tudták többé letagadni a kommunisták legyártotta hullahegyeket, viszont nem merték kimondani azt a mondatot, hogy Kolima után sem lehet verset írni.
Inkább írták tovább a maguk versét, és különösebb döccenő nélkül szerettek bele az új bálványba, Maóba.
S persze lázadtak a szüleik ósdi, „tekintélyelvű”, patriarchális, törvények és szabályok közé szorított „szűk” világa ellen. Lázadásuk abból állt, hogy „Make love, not war”. (Iwo Jima és Sztálingrád után elég vállalható kockázat.)
A véleménysorozat első része IDE, a harmadik része IDE, a negyedik része IDE, az ötödik pedig IDE kattintva érhető el.
Aztán jöttek a ’68-asok. Jöttek és csináltak „forradalmat”, mert ellopták a gyerekkorukat. Lángba borították Párizst, és gyűlölték Charles de Gaulle-t, aki megmentette a hazájukat. Persze ez nekik már semmit sem jelentett, ők a hazát is gyűlölték, s mi tagadás, ebben tényleg elsők lehettek a történelemben. Jöttek a ’68-asok, jött Daniel Cohn-Bendit, és összekent minden szépet és nemeset önmagával.
Az óceán túlpartján is megérkezett a szüleink generációja, és hozzálátott a maga történelmének.
Legyen e történelem két szimbóluma a Hair és a Szelíd motorosok. Hiszen gyerekként még mi is ezt bámultuk szájtátva, és azt gondoltuk, ez a szabadság. (Istenem, miért mindig a szabadságot a legkönnyebb meghamisítani?) Ó, a Hair! Berger és Bukowski drámája! Ó, a semmi apoteózisa!
Az egész hamisságot és ürességet az a jelenet mutatja meg a legjobban, amikor Berger hazamegy, hogy pénzt kérjen a szüleitől. Mert kell a pénz, hogy kihozza a kóterból a társait. Hazamegy Berger, és az apja (a „maradi hülye”, aki megjárta Iwo Jima poklát) meg meri kérdezni tőle, hogy miért nem megy el dolgozni. Micsoda kérdés! Micsoda diktatúra! Ott, abban a jelenetben csap össze a két világ, a nagyszüleink és a szüleink generációjának világa. S fröccsöntött katarzisként aztán Berger anyja titokban odaadja a pénzt a fiának. A nagyszülők generációja finanszírozza a szüleink generációjának Auschwitz utáni hülye versírását.
We starve, look at one another short of breath,
Walking proudly in our winter coats,
Wearing smells from laboratories,
Facing a dying nation of moving paper fantasy,
Listening for the new told lies
With supreme visions of lonely tunes.
Singing our space songs on a spider web sitar,
„Life is around you and in you”.
Answer for Timothy Leary, deary. (The Flesh Failures)
„Singing our space songs on a spider web sitar” – énekeljük űrdalainkat egy pókhálószitáron, hát ez az egy biztos. Aztán Berger legalább tévedésből kikerül Vietnamba és meghal, de a helyére lép Bukowski, az oklahomai „redneck” gyerek – értsd: a redneck gyerekeket is beszippantjuk a forradalmainkba és a verseinkbe!
A Szelíd motorosok már nem ennyire bonyolult. Ott sokkal egyszerűbb az üzenet. LSD-mámor a temetőben, LSD-mámorban kefélünk az apáink, nagyapáink sírján, a megvetendő, elpusztítandó világ pedig vasárnap együtt ül az ebédnél az asztal körül, és imát mond. S lám, ha nem pusztítod el őket, akkor majd ők fognak elpusztítani téged. A Szelíd motorosok ennyit üzen. Ritka becstelen és aljas film. De legalább önmaga paródiájává válik hamar. Emlékeznek még? Amikor elindulnak motorosaink a nagy útra, egyikük, Dennis Hopper csizmája sarkával összetapossa karóráját. Mert nincsen többé idő, nincsen többé semmi kötöttség – ah, minő szimbólum!
Aztán úgy két évtizeddel később ez a Dennis Hopper Ebel karórát reklámozott az egyik világmagazinban. Ebel karóra, drága szivar, hátrafésült, zselézett haj, drága köntös – hja kérem, a második világháborút megjárt generáció finanszírozta a mi kis versírásainkat, ameddig csak tudta, de most már ideje saját lábra állni, úgyhogy viccet és milliókat csinálunk egykorvolt eszméinkből. Nem lesz nehéz, hiszen egykorvolt eszméink eleve műanyagból voltak. Műanyagból és jó esetben tévedésekből, rosszabb és gyakoribb esetekben ócska hazugságból.
A próféták elöregszenek, pocakot eresztenek, és eléldegélnek egykorvolt „nagyságukból”.
A fal innenső oldalán pedig a nagy generáció úgy kezdte, hogy odaállt vasárnap a templom kapujába, és felírta, melyik osztálytársa megy misére. S aki ment, azt másnap jelentette az igazgatónak. Igen, ők ma Joseph Goebbelsnek nevezik a miniszterelnököt. A nagy generáció maoistaként kezdte. Balról támadta Kádárt, nem volt elégedett a kommunizmussal, a szocializmussal. Többet szeretett volna ezekből a csodákból, aggódott, hogy a hülye, maradi szülei elrontották az egészet.
S ekkor már túl vagyunk ’56-on. Ezek ’56 után maoisták. Viszont kapnak útlevelet a rendszertől, és utazgathatnak.
Kiábrándulniuk sem nagyon kell, családi hagyományként ismerik a sztálinista hullahegyeket. Úgyhogy idővel nem kiábrándulnak, hanem átnyergelnek. Dennis Hopper a csizmasarokkal összetört karórától nyergel át az Ebel karóra reklámozásáig, ez a mi „nagy generációnk” pedig a maoizmustól a liberalizmusig, és olyan nagyon nem is kell magát megerőltetnie.
Ezalatt a szüleink generációjának nagy része alámerül és kibekkeli őket. Dolgozik, tönkreteszi az egészségét, túlvállalja magát, egyről a kettőre vergődik, megpróbál nekünk megadni mindent, megtanul hallgatni és a sorok között olvasni, az itt maradottak irigylik a disszidáltakat, a disszidáltak egész évben azt várják, hogy mikor jöhetnek haza végre, karácsonyra, húsvétra, Balatonhoz, együtt röhög mindenki a Hofin, nadrágszíjparcellák kerülnek az M7-es mellé, táncdalfesztivál, Ki mit tud, egy élet telik el a Trabanttól az 1200-es Zsigáig, és szól a dal:
Olyankor elszáll a gondom, / és újra érzem a régi grundok hangulatát / Olyankor elszáll a gondom, / mert játék közben mindenki jó barát / Olyankor elszáll a gondom, / mert lenn a téren mi egyformák vagyunk / A mérnök úr, a házmester / és a beatzenész, mind együtt játszhatunk. (Ihász Gábor: Elszáll a gondom)
És elkészül a Szegénylegények, az Ötödik pecsét, a Szindbád és a Psyché is.
(Folytatjuk)
Az írás első részét ITT olvashatják!
