Egy Stephanie Kurlow nevű ausztráliai balerináról került ki a világhálóra a minap egy videó. A felvételen Stephanie lassítva, spicc-cipőben pörög-forog-ugrik, de inkább úgy csetlik-botlik, mint egy igazi amatőr, egy dilettáns, egy olyan lelkes műkedvelő, aki odavan a professzionális táncért, ezért hetente egyszer lejár Náncsi néni balettiskolájába abból a célból, hogy szűk körben balerinát játsszon. Zárójel: kissé bennfentes poén ez a Náncsi néni balettiskolája, ezért rögvest elmagyarázom, mit is takar.
A táncművészek élcelődnek immár időtlen idők óta azokon az amatőrökön, akik kisebb vagyonokat hajlandók a táncból kiöregedett, általában valamelyik vidéki kisvárosban tevékenykedő – majdnem tanítót írtam – Náncsi néniknek ajándékozni, akik heti kétszer egy óra balettoktatást vállalnak. A tevékenység ugyan nem bűncselekmény, csak némileg etikátlan és balesetveszélyes, hiszen a balett sokkal komolyabb dolog annál, hogy hobbiként lehessen űzni, vagy hogy ne a Vaganova-módszer szerint, tíz hosszú éven át tanítsák. Gerinc-, térd- és bokaszalag-szakadás lehet a vége az idejekorán megpróbált, rosszul kivitelezett ugrás- vagy forgásgyakorlatoknak.
Zárójel bezárva.
Kurlow kisasszony tehát a felvételen úgy tesz, mintha balerina lenne, ami leginkább abban merül ki, hogy roppant ügyetlenül, viszont annál öntudatosabban, átszellemülten, művészinek gondolt arckifejezéssel táncikál, helyesebben mozog, miközben egyetlen póza, forgása, egyetlen ugrása sincs hiba nélkül bemutatva. És akkor még finoman fogalmaztunk. Persze ügyetlenkedése közben szól valami érzelmes – diadalmas – giccses zene, mintegy a sokszínűséget és az elfogadást dicsőítve.
Igen-igen, rutinos olvasóink talán már sejthetik, hogy Kurlow kisasszony rendelkezik valamivel, amivel mondjuk a Nagymező utcai balett-teremben gyakorlók nem. Van valamije, ami miatt kínosan szerény képességei ellenére világhírűvé vált. A hölgy – igen, hölgyről, igazi hölgyről van szó, aki tehát arra tippelt, hogy egy újabb transznemű piruettezik a sztársághoz vezető vörös szőnyegen, az tévedett – ugyanis hidzsábban táncol. Hol kék, hol fehér, hol rózsaszín kendővel a fején.
Közben a felirat is megjelenik, amivel a készítők minden kétséget eloszlatnak, azaz egyértelművé teszik, hogy Stephanie-ról azért készült el ez a rövid filmecske, propaganda, és azért kötelező ünnepelni, mert muszlim, és mert az lett az élete legfontosabb célja, hogy ő legyen az első hidzsábos balerina.
És ezen a ponton érdemes tisztázni valamit. Természetesen a világ számos pontján dolgoznak muszlim táncművészek – igen, balerinák is –, de senki, se az igazgatók, se a koreográfusok, se a rendezők, se a kollégáik nem diszkriminálják őket, a kutyát nem érdekli, hogy amúgy otthon Mekka felé borulva szoktak imádkozni vagy hogy nem esznek disznóhúsból készült ételeket, ha jó, technikás táncosok. Na most, mint azt említettük, Stephanie Kurlow egyik sem. Viszont van neki hidzsábja. Amit – és most következik a lényeg – nem szeretne levenni.
Soha. Tehát akkor sem, amikor Kitrit alakítja a Don Quijotéban, amikor Odettként táncol(na) a Hattyúk tavában, vagy amikor Flaviaként pas de deux-zne Spartacussal.
Stephanie hidzsábban szeretné, mit szeretné, akarja eltáncolni a világ összes fő- és mellékszerepét. Ha rajta és az érzékenyítést végző propagandistákon múlik, akkor csak főszerepeket. Hangsúlyozzuk: ha objektíven szemléljük a táncos mozdulatait, egy kis létszámú balettegyüttes utolsó utáni sorába sem férhetne be.
A dolog egyelőre inkább tűnik viccesnek, mint dühítőnek, de ismerve az emberi jogi szervezetek lobbierejét, szorgalmát és agresszivitását, egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy a tehetségtelen, botlábú muzulmánunkat egyre több magasan jegyzett gálán láthatjuk majd fellépni, hiszen a liberális művészvilág hangadói eleve igyekeznek újmarxista sztahanovisták módjára túlteljesíteni az identitáspolitikai háborúkban előirányzott tervezeteket, de az igazgatókra helyezett nyomás miatt az is előfordulhat, hogy a nagy klasszikus repertoárt felvonultató színházakban búcsút inthetünk a fedetlen fővel táncoló balerináknak, egyben felállva tapsolhatjuk a hidzsábos amatőröket.
Több aspektusa van még a jelenségnek. Az egyik, hogy nemrég volt a nők elleni erőszak napja, márpedig tudható, hogy egyes muszlim országokban a nők nem önszántukból hordják a kendőket, a fejfedőket és az egész testüket eltakaró fekete színű „szemeteszsákokat”, hanem mert törvény kötelezi őket erre, illetve azért is, mert ha nem tennék, akkor azzal kellene számolniuk, hogy alig maradnának ép csontjaik, hogy börtönbe kerülnének, szélsőséges esetben a föld alá, egy jelöletlen sírba.
Maradjunk annyiban, hogy a Közel-Kelet férfiai egészen mást gondolnak a női jogokról, mint nyugati társaik, ezért is érthetetlen, hogy míg mondjuk Irakban a kendők levétele a nők bátorságának és szabadságának forradalmi jelképe lett, addig a hordása Franciaországban vagy Ausztráliában valami abszurd emberi jogi követelés, olyan, amiért a civil szervezetek harcolnak, amit támogatnak. De ott van az is, hogy a muszlimok ma még hidzsábban akarnak táncolni, játszani, előadni, holnapután már csadorban. És akkor már a művészet, az előadó-művészet haláláról kell beszélnünk. Hiszen milyen színdarab, milyen balettelőadás, milyen film vagy sorozat az, amiben csak az arcukat és az egész testüket eltakaró nők szerepelhetnek?
A hidzsábtól ugyanis csak egy apró lépés választja el a burkát. Ma arról a „balerináról” készítenek propagandavideót, aki csak hidzsábban hajlandó színpadra lépni, holnapután már elő fognak rángatni egy másikat, aki nem akar majd jelmezt felvenni, és csak burkában, csadorban ugrana fel a világot jelentő deszkákra.
Ja, majd elfelejtettük! Arra ugye még mindenki emlékszik, amikor a Népszava újságírója a közelmúltban azt javasolta Müller Cecíliának, hogy nyilvános szereplései alkalmával ne viseljen keresztet? Kurlow kisasszonynak mit mondana? Bár ismerve a balliberálisok következetlenségét és azt, hogy mennyire odavannak a kettős mércékért, nem szólna ő semmit, inkább az első sorban, hangosan bravózva ünnepelné a vallási jelképet magán viselő muszlim balerinát.
