Vegyünk egy százéves embert, számos ilyen nagy időt megélt szerencsés (vagy szerencsétlen?) van még közöttünk, és sokan teljes szellemi frissességnek örvendenek.
Aki mondjuk 1919-ben született, az teljesen függetlenül attól, hogy Európa nyugati vagy keleti felén látta meg a napvilágot, azt tanulta meg gyermekként, hogy a haza (sőt: A HAZA) nagyon fontos, esetenként az a legfontosabb.
Vagyis hát van Haza, van nemzet, van nemzeti önazonosság, létezik közösség, amelyhez tartozom, létezik hazaszeretet, létezik lokálpatriotizmus, s bizony mindebből következően létezik önfeláldozás is. S aki 1919-ben született, az nagyon hamar gyakorolhatta is ezt az önfeláldozást.
Akár úgy, hogy a hazaszeretet, az önazonosság, a közösséghez tartozás és az önfeláldozás csodálatos és soha meg nem haladható eszméjével és érzésével visszaélve elhajtották Sztálingrádig, és énekelhette, hogy „Ob’s stürmt oder schneit, ob die Sonne uns lacht, Der Tag glühend heiß, oder eiskalt die Nacht, vagy partra szállhatott az Omaha Beachen, éppen az előbbivel szembe szállva, a jó oldalon állva és harcolva, a hazát védve, énekelve a Tipperary Songot.
Ha mindezt túlélte, akkor élete következő szakaszában – attól függően, hogy nyugaton vagy keleten született – látszólag teljesen mást, valójában ugyanazt próbálták meg a fejébe verni. Keleten a hazát felváltotta a „proletárinternacionalizmus” vagy a „szocialista hazafiság” hazugsága, vö.: „mit magyarkodik maga itten, inkább szovjetkedjen, ba…a meg!”, illetve a „haza solymai” és a „Kárpátok géniusza” mondjuk Romániában, a lényeg, hogy a „nemzeti” és a „szocialista” soha többé ne legyen összekapcsolható; nyugaton pedig mindennek soft power változata, a globalizáció felépítése vette kezdetét.
Gumibot, internálás, börtön helyett a soha nem látott jólét ideje érkezett el, cserébe „csak” az önazonosságot, a nemzetet, a hazát kellett elfelejteni, elsősorban a németeknek.
Majd a század végén ledőlt a berlini fal, Európa két fele látszólag egyesült, a globalizáció totális győzelmet aratott (néhány percre), és mert nem csak kenyérrel él az ember, új célok tűzettek ki az elmeháborodottak apoteózisában, a Truman Show világában, ahol egyfelől feltámasztották Pangloss mestert, és kimondták ismét, hogy „a létező világok legjobbikában élünk”, másfelől immáron a szabadság szép eszméjével visszaélve azt kezdték hirdetni, hogy a szabadság valami olyan abszolútum, amelyet a maga teljességében soha nem érhetünk el és nem élhetünk meg, de életünk egyetlen célja, hogy ezt mégis megkíséreljük.