Kezdetben voltak a menekültek és a száműzöttek. A szent család Egyiptomba menekült Heródes haragja elől. Ovidiust egy verse miatt Augustus örökre száműzte Rómából. A szülőföld kényszerű elhagyásának ez a két formája olykor egybe is mosódhatott. Dante a politikai ellenfelei elől menekült el Firenzéből, és száműzött lett Ravennában. Rákóczi elbujdosott és száműzetésbe ment Rodostóba. Kossuth menekültként kezdte és emigránsként végezte Turinban. Nagy Imrét Romániába internálták, és a bitófán végezte Budapesten.
Az önkéntes vagy kényszerű helyváltoztatás a XIX. század második felétől egyre nagyobb méreteket öltött, és ezzel együtt fajtái is jelentősen megszaporodtak. A kivándorlás például csak Magyarországról másfél millió embert sodort az óceán túlpartjára. A sztálini Szovjetunióban és a hitleri Németországban milliókat deportáltak büntetőtáborokba. A második világháború után a felvidéki magyarokat és a magyarországi németeket kitelepítették, az osztályellenséget Recskre vagy a Hortobágyra internálták. A világot sarkaiból kidöntő kommunizmus ezen a téren is tudott újat hozni. Lenin örökösei a visszás jelenségek eufemisztikus megnevezésére különös figyelmet fordítva a száműzetés fogalmát is száműzték szótárukból, és azt következetesen kiutasításnak hívták.
Ez a módszer még a hetvenes években is létezett. Szolzsenyicint repülőgépre rakva 1974-ben utasították ki a Szovjetunióból, és még légiutas-kísérőket is adtak mellé néhány KGB-tiszt személyében. Rákosiék sok más mellett az ország elhagyását is főben járó bűnnek tartották. Ennek megfelelően az ötvenes évek legelejétől a menekült helyett hivatalosan már csak a disszidens szót lehetett használni, ami latin eredetijének megfelelően másként gondolkodó, ideológiailag elhajló, hazájából törvénytelenül megszökött, azaz megbélyegzett személyt jelentett. A népnyelv az 1956-os kétszázezres disszidenshullám elmúltával az ilyen személyre egyszerűen csak azt mondta, hogy dobbantott.
Persze nem lehet mindent a diktatúrák nyakába varrni az elnevezések manipulálása miatt. Hála a haladó szociológiának, napjainkra már az egész fogalomkör is más névre hallgat, és társadalmi mobilitásnak illik titulálni, amelynek van hazai és nemzetközi formája. A nemzetközi vándorlásban a normális nyelvhasználat ma is megkülönböztet menekültet, migránst és emigránst. A menekült egyértelmű veszélyhelyzetben hagyja el szülőföldjét, például háború, politikai vagy vallási üldöztetés esetén, míg a migráns a túlnépesedésre, a kedvezőtlen gazdasági körülményekre, megélhetési gondokra hivatkozva.
A balliberális oldal azonban, jól megfontolt okokból, ezekről a napnál világosabb különbségekről nem óhajt tudomást venni, és szándékosan elkeni őket. A migránst csak egy ugrás, pontosabban egy betű választja el az emigránstól, aki ideológiai menekültnek, önkéntes száműzöttnek nevezhető, és többnyire a felsőbb társadalmi rétegekhez vagy az úgynevezett prominens személyek köréhez tartozik. Az októberi forradalom után Európát elözönlő orosz emigráció nagy része például az arisztokráciából és a művészvilágból származott. A tipikus magyar művész emigráns pedig Márai Sándor, aki 1948-ban kimondottan ideológiai okokból vonult önkéntes és végleges száműzetésbe. Az emigráció sajátos formája a belső emigráció. A költő Vajda János ezt úgy fogalmazta meg, hogy míg Kossuth külföldön maradva tiltakozott a negyvennyolcas eszméket feladó új rendszer ellen, addig ő ugyanezt idehaza, belső emigránsként tette.
Ennek a sornak a végére, a száműzöttek, bujdosók, menekültek, kivándorlók, internáltak, disszidensek, emigránsok közé Magyarországon újabban odaszemtelenkedtek az Európai Unió belső emigránsai, hogy az ő pózukban tetszelegjenek és az ő viszontagságaikból tőkét kovácsoljanak a maguk számára. Az uniós országok között ugyanis köztudottan nincsenek határok, így elvileg menekültkérdés sincs, csak szabad munkaerő-vándorlás. Nos, néhány ilyen szabad magyar munkaerőt – értsd: mihasznát – az elmúlt tizenegy év idegileg totálisan kikészített, és emiatt úgy döntöttek, hogy a nagy elődök nyomán ők is eljátsszák a mártírszerepet.
Kertész Ákos világéletében amolyan közepes írónak számított. Legnagyobb irodalmi sikerét akkor aratta, amikor annak idején összetévesztették a Nobel-díjas Kertész Imrével. A Gyurcsány-kormány végóráiban tejben-vajban fürösztötték, és elvhűségéért 2008-ban hozzávágtak egy Kossuth-díjat, amitől aztán vérszemet kapott, sőt a 2010-es fordulat után még harciasabb liberális lett. 2011-es hírhedt szennyiratában genetikusan alattvalónak nevezte a magyart, „aki boldogan dagonyázik a diktatúra pocsolyájában, röfög és zabálja a moslékot”.
Akkor ezért feljelentették. Hogy ki volt a feljelentő? Nem fogják eltalálni: a Jobbik. Ő a társaival együtt azzal védekezett, hogy az utca embere félreértette a genetikus szót, és mindenféle handabandával próbálta elmaszatolni az ügyet, például a genetikusan alattvalót alattvalói attitűdre javította. Az utca embere viszont nem maszatolt. Aki itt-ott belebotlott és felismerte, az bizony jól odamondogatott neki. Kezdetben az antiszemitizmust tartotta maga elé pajzsul, majd 2012-ben fogta magát, és sértődöttségében meg sem állt Kanadáig, ami mégis komolyabb hely egy üldözöttnek. Oda menekültügyi kérelmet is be lehet nyújtani. Egy ideig aztán ott ette a száműzetés keserű és könnytől sós kenyerét, amíg végül állampolgárságot nem kapott.
A két komédiás, Schilling Árpád és Sárosdi Lilla számtalan botrány után most éppen valahol egy franciaországi faluban rontja a levegőt, onnan kommentálja nyakra-főre az itthoni eseményeket. Legutóbb a Színház- és Filmművészeti Egyetemen történtekről mondták el a véleményüket. A művész úr parasztruhába öltözve, kalaposan, bajszosan, lajbiban szellemeskedett, a művésznő pedig a prózai színészosztály vezetőjévé kinevezett Szarvas Józsefbe szállt bele, közben gúny tárgyává téve a magyar líra egyik legnagyobb versét, A vén cigányt Vörösmartytól. Engem annyira lenyűgözött ez a páros produkciójuk, hogy szívből fájlalni kezdtem a távollétüket. Hogyne! Hiszen az ilyen kiváló színészeket az ember minél többször szeretné élőben látni. És minél több darabban.
A nevéből ítélve frigyben élő Péterfy Gergely és Péterfyné Novák Éva írópáros is az unión belüli magyar emigránsok számát szaporítja egy idő óta. A Kertész Ákosnál is közepesebb képességű Péterfyről tudni kell, hogy Jékely Zoltán unokája és Áprily Lajos dédunokája. Ilyen felmenőkkel nem csoda, hogy tehetségtelensége már jó ideje frusztrálja, aminek igazi okát aztán a 2010-es fordulat után meg is találta Orbán Viktor személyében. (Az asszony irodalmi munkásságának felkutatásához egyébként nagyítóra van szükség.) Ők valahonnan Olaszországból sugározzák haza a különféle csatornákon a gyűlöletüket, nemrég az ATV képernyőjén is onnan jelentkeztek. De alighanem kifogyhattak a mondanivalóból, mert legutóbb valami ételfélét kotyvasztottak a Facebookra feltett jelenésükben.
Róluk és a hozzájuk hasonló többi belső emigránsról egy rövid kis anekdota jut eszembe, amelyet itt közkinccsé is teszek, azzal a megjegyzéssel, hogy egy protestáns a plébános helyett nyugodtan szerepeltethet benne lelkészt vagy tiszteletest. Szóval a plébánost felkeresi egy nem éppen példás életet élő atyafi, hogy szeretne áttérni a katolikusról a református hitre. Eredj isten hírével, mondja a pap. Nekünk nem fogsz hiányozni. A kálvinistáknak meg úgy kell! Ugye értitek, Kertész Ákosok, Schilling Árpádok, Sárosdi Lillák, Péterfy Gergelyek és Péterfyné Novák Évák? Maradjatok ott isten hírével, ahol vagytok! Nekünk nem fogtok hiányozni. Amelyik országban letelepedtetek, annak pedig úgy kell!
A szerző író, műfordító
