Mivé lettünk mi, svédek és magyarok?

A The Swedish Theory of Love című film elsősorban egy elgondolkodtató hatástanulmány.

A svéd szociáldemokrata állam már az 50-es évek elejétől kezdve „gondoskodó” államként lépett fel. Bár erről is volna mit mondani, ne menjünk most bele, hol húzódik a határ a polgárairól gondoskodó és a paternalista állam között. Kanyarodjunk vissza inkább Gandini filmjéhez, amely bőven merít Lars Trägardh és Henrik Berggren A svéd is ember? című, 2006-ban megjelent könyvéből. A film olyan sorsokat és magatartásformákat sorakoztat fel előttünk, melyek a minden tekintetben független individuumokból álló társadalom termékei.

Egy férfi otthon, egyedül, éppen onanizál. Rendszeres spermadonor – értesülünk a filmből. Vágás. Egy fiatal nő otthon, egyedül. Nem a pizzafutárt várja, hanem a spermafutárt, aki lezárt hűtőtáskában hozza a korábban egy interneten hozzáférhető adatbankból gondosan kiválasztott hím egyed spermáját. A nő a mellékelt használati utasítást lépésről lépésre követve gondosan elvégzi az inszeminációt. Új kép. Sivár lakótelep. Az adóhivatal két munkatársa felnyitja a lakást, ahol egy férfi már két éve felakasztotta magát, s csak nemrég találtak rá. Új kép. Fiatal nő fut, egyedül. Miközben a filmkockák peregnek, a nő hitvallást tesz arról, milyen nagyszerű mindenkitől függetlenül, elvárásoktól mentesen, teljesen egyedül élni. Csak az kellemetlen időnként, mikor hazamegyek az üres lakásba – teszi hozzá.

Akkora a távolság az imázsfilm és a dokumentumfilm világa között, hogy az ember joggal teszi fel a kérdést: vajon ugyanarról az országról beszélünk? Szögezzük le, hogy az igazság, mint általában, most is valahol félúton van. A pozitív svéd imázshoz mindenki hozzászokott. A mítoszrombolás azonban viszonylag új jelenségnek számít. A Trägardh–Berggren szerzőpáros könyve talán az első olyan átfogó mű, amely azt tűzte ki célul, hogy tükröt tartson annak a korszaknak, amelyben a nagy svéd mítosz megszületett. Hiánypótló a könyv, és hiánypótló a film is. Egy olyan korszakról szólnak, amelynek árnyoldalaival eddig nem nagyon lehetett előhozakodni. Valójában egyfajta „rejtett” történelmi igazságtételről van szó.

Ha már történelmi igazságtételről beszélünk, érdekes párhuzam, hogy a II. világháborút követő korszakkal való őszinte szembenézés sem Magyarországon, sem Svédországban nem történt meg. Sem itt, sem ott nem következett be azoknak a struktúráknak, valamint az embereket irányító, ma már szinte a tudatalattiból érkező reflexeknek a felszámolása, amelyeknek a programkódját hazánkban a kommunizmus évei alatt, Svédországban pedig A Nép Otthona-korszakban alkották.

Jómagam az őszinte szembenézés mellett legalább olyan fontosnak tartanám annak elemezését, milyen kitörölhetetlen nyomokat hagyott és hogyan él tovább a II. világháborút követő időszak (kb. 1945–1989) a jelenben. Hazai terepen kutakodva is bőven találunk rá példát. Tovább él, akárcsak az Aranypók a Déli pályaudvar szomszédságában, az „aki nincs velünk, az ellenünk van” szellem, a központi irányításra való törekvés (lásd Klik), a kreativitást és cselekvőkészséget gúzsba kötő szemlélet, amely a kultúra és az intellektus mozgásterét gátolja – és még sorolhatnám. Tovább élnek azok a régi reflexek is, amelyek el akarják hallgattatni, vagy legalábbis szőnyeg alá akarják söpörni az egészséges, építő jellegű bírálatokat – erre jó példa, hogy a Magyar Nemzet a nemkívánatos, bizonyos körökben pedig a tiltott sajtótermékek listájára került.

A The Swedish Theory of Love című film elsősorban egy elgondolkodtató hatástanulmány. Költői túlzásoktól ugyan nem mentes, de brutálisan szembesíti a nézőt azzal, lám, mivé lettünk mi, svédek. És vajon mivé lettünk mi, magyarok?

A szerző Svédországban élő író