A hétköznapok szintjén megszoktuk, hogy az emberi életet időben kiterjedő, ám véges szakaszként fogjuk fel. Hiszen ezt jelzi a sírkereszten nyugvó két évszám, a születés és az elhalálozás dátuma is.
Az emberi élet azonban nem szorítható teljes egészében a fizikai idő korlátai közé. S épp az értelem az, amely kiemeli e korlátok közül. Az emberi élet véges, ámde értelme túlnyúlik rajta, mondhatni, új életre kél, amíg csak világ a világ. Nézzük meg mindezt közelebbről.
Ha egy embertől végső búcsút veszünk, legyen szó akár a legközelebbi szerettünkről, akár valamely távoli, ismeretlen hírességről, gyakran feltesszük magunknak a kérdést, vajon értelmes életet élt-e. Ekkor a már lezárt életfolyamra gondolunk, mérleget ennek alapján vonunk, jogosan. Az életértelem azonban túlmutat e szűk határokon.
Példának okáért I. (Szent) István királyunk fizikai élete már réges-régen lezárult, ám életének értelme azóta is formálódik, folytonosan alakul, mégpedig annak függvényében, hogy a magyar nép az eltelt századok során mennyire maradt hű a Szent István-i örökséghez vagy mennyire távolodott el tőle. E kettős mozgást nevezzük az ő élete vonatkozásában értelembeteljesítésnek vagy értelemmegvonásnak. Szent királyunk életéhez, halálához tehát nem csupán a kegyeletteljes emlékezés aktusában kapcsolódunk, hanem egész életgyakorlatunkkal.
De ugyanez vonatkoztatható egy ma már teljesen ismeretlen, névtelen középkori jobbágyra is. Lehet, hogy életét a félállati körülmények, az elnyomás és a véres háborúk miatt legnagyobbrészt a teljes értelmetlenség töltötte ki.
Ám ha a mai ember azon fáradozik, hogy igazságosabb, értékeit gondozó, tisztelő, emberhez méltó világot alakítson ki maga körül, akkor az ő reménytelenül küzdelmes, nyomorúságos életébe utólag is képes értelmet belevinni. Hogy az illető nem élt hiába. Mondhatnánk azt is, mi, élők ezzel tartozunk neki és valamennyi sors verte szerencsétlennek.



















