Rossz a sajtónk: mi ezzel a baj?

Magyarország, a magyarok, a magyar kultúra csak akkor érdekes a hatalmas erők által mozgatott nemzetközi médiának, ha abból politikai hasznot húznak.

Fokozatosan jutottam csak a felismerésre: Magyarország, a magyarok, a magyar kultúra csak akkor érdekes a hatalmas erők által mozgatott nemzetközi médiának, ha abból politikai hasznot húznak. Ha megfelelünk a politikai elvárásoknak, jó a sajtónk. Mint ahogy jó volt Borisz Jelcin Oroszországáé, ahol villámgyorsan adták el áron alul a nemzeti vagyont multinacionális cégeknek, miközben az ország a csőd szélén táncolt, és a valódi hatalmat nem a demokratikus állam, hanem a senki által meg nem választott oligarchák gyakorolták. Mi már a késő kádári időkben kiérdemeltük a legvidámabb barakk minősítést, jókat írtak rólunk, mert engedelmesen és folyamatosan vettük fel a hiteleket, majd fizettük a kamatokat, hogy a szabadság hiányát a jólét és a kényelem némi utánzatával feledtessük.

A rendszerváltozás során a helyzet lényegileg nem változott. Amíg tartott a privatizáció, és elfogadtuk, hogy kívülről diktáljanak, szemet hunytak az általuk negatívnak ítélt jelenségek felett, mint a nemzeti identitás vagy a család védelme, a főáramtól eltérő oktatási rendszerünk, az urambátyám stílusú gazdaság. A jóindulatú bírálatra bizony sokszor rá is szorulnánk, mert senki nem állítja, hogy tökéletes nép vagyunk, tökéletes állammal, állampolgári erkölcsökkel, oktatással és egészségüggyel.

A jóindulat, ha volt is, gyökeresen megváltozott, amikor már lassan tíz éve – kihasználva az egymás után következő, elsöprő politikai győzelmekre épülő stabil kormányzást – kezdünk a saját lábunkra állni. Az első, nagy erejű támadást a különadók váltották ki, ehhez járult a politikailag nem korrekt, a kereszténységet, a nemzetet, a családot középpontba állító alaptörvényünk fölött érzett álfelháborodás. Összehangolt támadásnak voltunk kitéve, amit sokak szerint az első békemenet által deklarált tömeges kiállásra építve tudtunk visszaverni. Elveszítettük a globalista érdekek által irányított média „jóindulatát”, ehelyett állandósultak a támadások. Igen, a nemzetközi főáram által pénzelt, a szűk multinacionális elit érdekeit képviselő médiában rossz a sajtónk. Megkockáztatom a kérdést: tényleg rossz ez nekünk?

Sokan – még a jobboldalon is – igennel válaszolnak. Ők azok, akiknek Európa még mindig azt jelenti, mint nekem harminc évvel ezelőtt: csodálatos keresztény kulturális örökséget, nagy létszámú, öntudatos, független középosztályt, türelmet és sokszínűséget, nagyvonalú anyagi, erkölcsi és szakmai segítséget történelmi hátrányunk behozásához. Egyre keserűbben kell megállapítanom, hogy ennek mára vége. Feladták a kereszténységet, a nemzet ósdi fogalommá vált, aki túl sokszor emlegeti, lefasisztázzák, a család pedig a bomlás végső fázisában van, helyette a mesterséges és időleges genderideológia hódít.

Azt tapasztalom, hogy az európai választópolgárok legfontosabb vágya a kényelem, a nyugalom, a fogyasztás biztonságos növelése, melynek biztosítását elvárják a szavazataikat elnyerő pártoktól. Nem érdekli őket a kulturális, nemzeti és családi identitás, ezért nem tartanak az iszlám térhódításától, ezért hunynak szemet a kultúra és a nyelv dekonstrukciója, miszlikbe szaggatása és lebutítása felett. Elfogadják a politikai korrektséget, mely valójában az orwelli újbeszél ránk kényszerített formája, mert nem akarják kockáztatni a jólétüket és a nyugalmukat, kerülnek minden konfliktust. Tudományosnak álcázott ideológiával próbálják alátámasztani a család bomlásának szükségszerűségét, a rosszul értelmezett krisztusi szeretet jegyében adják fel önmagukat és kultúrájukat. Ilyen közegben a média ellenséges megnyilvánulásai már-már dicséretnek számítanak, ami jól visszatükröződik az identitásukhoz még ragaszkodó, nyugati újságolvasók kommentjeiből is.

Van okunk aggódni vagy akár szégyenkezni? Csak olyan mértékben, amennyire a kritika megállja a helyét. Magunkba kell nézni, és akkor is meg kell szívlelni a támadó megjegyzéseket, ha azokat nem a jobbítás, hanem a rombolás jegyében teszik. Ez nem megy erőfeszítés, lelki és szellemi kínok elviselése nélkül. Ha meg akarunk maradni, ragaszkodni kell a keresztény hitünkhöz, nemzeti azonosságunkhoz, a családunkhoz, röviden az identitásunkhoz akkor is, ha ez szenvedéssel jár. Az önző nyugat-európaiak nem akarnak konfliktust, nem akarnak szenvedni, inkább őriznék a kényelmüket.

Én keresztény vagyok, magyar vagyok, nagypapa vagyok, az identitást választom.

A szerző a Professzorok Batthyány Köre alelnöke, akadémikus

Ballai Attila vitaindító cikke Hírünk a világban címmel április 20-án jelent meg. Eddig hozzászólt Bayer Zsolt: Néma dzsinn ült Ady torkán, április 27.; Csinta Samu: Kolozsvári gyorstalpaló svájciaknak; Csóti György: Történelmi a mulasztásunk, április 30.; Orbán János Dénes: Nem keltik a jó hírünket, május 4.; Pálffy István: Világhírünk a világban, május 7.; Boross Péter: Ne aggódjunk a hírünk miatt!, május 11.; Surján László: A valós magyarságkép nyomában, május 16.; Bencsik Gábor: Az apám is ezt mondta róluk…, május 27.; Magyarics Tamás: Joe bácsi biztonsági érdekei, június 3.; Lovas Rezső: Mi a baj a magyarokkal?, Taxner Tóth Ernő: Bízni kell a kiválóság átütő erejében, június 6.; Kodolányi Gyula: Hírünk egy bajor vendéglőben, június 17.; Gyetvai Mária: Seton-Watson, a főkolompos, június 25.