Még a rendszerváltozás előtt utaztam repülőgépen San Franciscóból Los Angelesbe, amikor a légikisasszony megkérdezte, milyen üdítőt kérek. „No gas”, utaltam a szénsavmentes ásványvízre, mire a mellettem ülő hölgy örömmel felkiáltott: „Maga is magyar?” Két szóból is felismerte eltéveszthetetlen akcentusomat, elmondta, hogy ő Ausztráliában él, érdeklődött az otthoni dolgok iránt, és az úton jót beszélgettünk. Felvillanyozott, hogy nem vagyok egyedül a tengeren túl sem, ezt tapasztaltam szinte mindenütt, ahol csak jártam. Magyarságom külföldön élő honfitársaim számára mintegy garancia volt arra, hogy hasonlóan gondolkozunk, hiszen egy nyelvet beszélünk, közösek a gyökereink, ápoljuk magyar identitásunkat, éljünk akár az anyaországban vagy bárhol a földgolyón. Bár nem a nemzetközi sajtóban, de honfitársaink, ismerőseink, kollégáink között volt hírünk a világban, és általában pozitív.
Huszonöt évvel később felkértek, hogy egy Kínában rendezett konferencián tartsak előadást a magyar gimnáziumokról, és fejtsem ki a véleményemet arról, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia oktatási rendszere, a tanulmányi versenyek és a rakéta sebességével fejlődő fővárosunk pezsgő kulturális élete miként tette lehetővé, hogy jó száz évvel később ezt írhassa egy cseh szerző a tudomány egyik élen járó folyóiratának, a Nature-nek a címlapjára: „A XX. századot Budapesten csinálták.” Ma is büszke vagyok erre a meghívásra. Nem azért, mintha kiváló tudománytörténésznek tartanám magamat, hanem azért, mert egy több ezer éves civilizáció mai képviselői akartak tanulni egy kis néptől, mely mindössze másfél ezrelékét teszi ki a világ mai népességének. Szent-Györgyi Albert, Bartók Béla, Puskás Ferenc neve ma is jól cseng, bárhol, bárkik is emlegessék a világon. Ők a magyar kultúra különböző ágainak kiemelkedő képviselői, akiknek műve, legyen az tudományos felfedezés, forradalmian új zene vagy éppen a foci, kitörölhetetlenül beépült az emberiség közös kincsébe.
Nincs mit szégyenkeznünk amiatt, hogy nem eléggé foglalkozik velünk a világsajtó; van olyan vélemény is, hogy a számarányunkhoz viszonyítva lényegesen többet tettünk le a népek asztalára, mint mások. Oka volt a hallgatásnak, mert az ötvenhatos forradalom óta nem jöttek tőlünk szenzációs hírek, csupán egy kis ország voltunk a szovjet birodalomban, mely a legújabb történettudományi kutatások szerint kívül esett az euroatlanti érdekszférán. A forradalom elsöprő lendülete is túlszaladt a nyugati várakozásokon, kényelmetlen lett, hogy állást kellett (volna) foglalni egy csekély jelentőségűnek nyilvánított ügyben, amikor a világ urai mással voltak elfoglalva. Védelem helyett viszont kaptunk szereplési lehetőséget, a Time magazin a magyar forradalmárt az év emberének választotta, de, ahogy Márai Sándor írta: „És minden rendű népek, rendek / Kérdik, hogy ez mivégre kellett.”
