Nem te valál győző, hanem a kor lelke: szabadság – így rótta meg Berzsenyi Dániel Napóleont a XIX. század elején. Vajon miként vélekedne ma Tóth Bertalanról vagy Demeter Mártáról? Erről majd később, nem is ez az érdemi és aktuális kérdés, inkább az: van-e, lehet-e a különböző koroknak lelkük? Hősi, daliás idők szükségszerűen hősöket, daliákat teremnek, vagy mindez inkább fordítva érvényes? Ügyek találnak meg embereket vagy emberek ügyeket?
Akár így, akár úgy, mennyire természetes, hogy a magasztos cél az emelkedett jellemmel, a kicsinyes az esendővel, a nemes a patyolattisztával, a nemtelen az alávalóval találkozik? Megtörténhet ennek az ellenkezője is? Ha igen, és a valaki odaáll a semmi mellé, akkor a semmiből lesz valami vagy a valakiből senki?
Nem puszta elméletieskedés ez, hanem nagyon is napi gyakorlat, e kérdésekben és válaszokban ott lapul az életünk. Hiszen aligha vitatható, hogy a harmadik évezred elejére Európa, az európai kultúra sorsfordulóhoz érkezett. Néhány emberöltő alatt úgy kifordult magából a régi világ, mint még soha; életfeltételeiket, -körülményeiket tekintve mintha nagyapáink és unokáink nem is ugyanahhoz a fajhoz, nem is ugyanahhoz a bolygóhoz tartoznának. Történelmi időket élünk, de kik a történelmi alakok?
Kiket, honnan és miért hív elő korunk lelke, illetve kik, milyen célokért, milyen szellemeket idéznek meg, és mire mennek egymással? A mából visszatekintve, úgy tűnik, e kölcsönhatások országok és földrészek, évtizedek és évszázadok sorsát határozták meg.
Ha nincs Adolf Hitler, nincs második világháború, csak egy térben és időben korlátozottabb konfliktus? Ha viszont Winston Churchill nincs, vagy megmarad magánembernek, és nem váltja Neville Chamberlaint a miniszterelnöki poszton, Anglia eltűri, hogy Németország az atlanti partokig hatoljon?
Ha az első világégés végnapjaiban és azt követően Kemal pasa vagy Pilsudski vezeti Magyarországot, Károlyi Mihály pedig török vagy lengyel államférfi, akkor a mi hazánk ma a kétszerese, az övék pedig a fele lenne a jelenleginek? Ha nincs Kossuth Lajos és Petőfi Sándor, nincs szabadságharc sem? Esetleg Széchenyivel, Deákkal vér, vértanúk és Bach-korszak nélkül, jóval előbb jön létre a kiegyezés?
Ha nincs Dózsa György, és nem fordítja az urak ellen a parasztok kezébe adott fegyvert, azok nem rettegnek attól, hogy mindez megismétlődhet, és 1526-ban százezres magyar sereg várja Mohácsnál a törököt? Ha pedig nincs Hunyadi János, hetven évvel korábban zúdul ránk az iszlám hódítás? Ha nem születik meg Dzsingisz kán, nincs Mongol Birodalom és egy emberöltővel később nincs tatárjárás sem? Ellenben, ha nem hal meg 1241-ben váratlanul Ögödej nagykán, és nem indul sebtében haza a legyőzhetetlen horda, akkor eredeti tervei szerint végigdúlja a Nyugatot, és nem is létezik a mai formájában Európa?
Izgalmas, de megválaszolhatatlan felvetések. Azt sugallják, szinte minden és mindennek az ellenkezője megtörténhetett volna. Súlyos és sarkos, életekbe vágó, népeket, nemzeteket felemelő vagy elemésztő döntéshelyzetek, végletesen eltérő, tűz és víz, mindent felépítő vagy mindent leromboló karakterek.
Ez a múltunk. De mi a jövőnk, és kik alakítják azt? Ki, mi között választhatunk? Talán a kor lelkéből adódóan, ha végigtekintünk kontinensünk vezető elitjén, nekünk Juncker, Verhofstadt, Timmermans, Mogherini, Sargentini jutott.
Ugyanazt mondják, ugyanazt gondolják, ugyanazt álmodják, ugyanazt eszik, ugyanazt isszák, ugyanúgy néznek ki, mintha egyazon anya, pardon, szülő hozta volna világra őket. Szocialisták vagy néppártiak, balra vagy jobbra sorolják-e magukat, egyre megy.
Hozzájuk képest már a tegnap és a tegnapelőtt, Konrad Adenauer, Robert Schuman, Helmut Kohl, Francois Mitterrand, Margaret Thatcher is mondabeli figurának tűnik. Manapság minden korábbinál demokratikusabbak a választások, de választási lehetőség nincs. Mert az egyébként is egyformák a végén úgyis nagykoalícióra lépnek, egybemosva, egybeolvasztva minden színt a teljes színtelenségig. Ez a választó, az egyszerű földi halandó tökéletes semmibevétele, eljelentéktelenítése. Mi történne, ha a fent felsoroltak bármelyike nem lenne? Roppant egyszerű a válasz: semmi. Ugyanez. Észre sem vennénk.
Ezért ne legyünk igazságtalanok, és magyar megfelelőiktől se várjunk szemernyivel se többet. Hiszen ők, már csak a kisebb merítés miatt is, még „ugyanolyanabbak”. Már tegnapi arcaik és szavaik sem derengenek. Sőt a maiak sem. Kérdezem a kedves olvasót, aki – mivel politikai napilapot tart a kezében – az átlagnál bizonyára jobban érdeklődik a közélet szereplői iránt: tudja, ki az LMP elnöke? Nem? Pedig jelenleg kettő is akad, társelnöki titulussal D. M. és K. L. L.
Jöjjön ezért a mentőkérdés: ki az MSZP elnöke? Ez talán még megy, de ha mégsem, T. B. No, de ki volt az előző? Semmi baj, M. Gy. Hát az azt megelőző? Ezért már elnézést kell kérnem: T. J. Kiben rögzült Tarlós István 2014-es kihívója, az ellenzék budapesti főpolgármester-jelöltje, F. F.? Bár ő talán igen, de kizárólag minden idők egyik legszánalmasabb ice bucket challenge (jegesvödör-kihívás) videója miatt. Hát a baloldal ügyeletes civil megváltói? Rémlik még a nevük, az alakjuk, egyetlen mondatuk? A kockás inges tanár, P. I.? A fekete ruhás nővér, S. M.? A NAV egyszemélyes ötödik hadoszlopa, H. A.?
Holnapra ugyanígy kirostálja az emlékezet a szerencsétlen gimnazista leányt, N. B.-t is. Akivel nem is a trágársága a fő gond, hanem az, hogy közszereplései során egyetlen eredeti gondolatot, hibátlanul és zökkenőmentesen előadott összetett mondatot sem sikerült kiszorítania magából. Az örökké morcos, agresszív kismalacot idéző hölgynek, a pojáca úrnak, aki minden Piedone-filmben megkapná az első pofont, a monogramját sem írom le, mert egyetlen, nyilvánvaló céljuk a magamutogatás.
Bármelyiküket látva-hallva szekunder szégyenérzet munkál az emberben. Mint amikor otthon a tévét nézi, és még az átlagnál is ostobább fazon parádézik az agylágyító vetélkedőben vagy fahangú, botlábú, csüngő hasú sztárönjelölt a tehetségkutatón. Fejünkre húzzuk a takarót, csatornát váltunk, levesszük a hangot és felsóhajtunk: jaj, ne már! Hogy kerülhetnek „ezek” ide?
Ez is alapkérdés. Miért hiányzik évek óta ebből a „csapatból”, csakúgy, mint a magyar futballból, még a véletlen elem is? Miért nem nő ki időnként csak úgy magától, még a térdig érő gazból is egy szál virág? Valószínűleg azért, mert nincs táptalaja.
Mert a bevezetőben említettek értelmében nem létező, semmi, kicsinyes, nemtelen, szánalmas ügyek mellé csak egy szint alól lehet odaállni. Mert az egyetlen valaki a semmi mellett S. A., még idejében észlelte, hogy ha marad, ő is senkivé válik. Mert üres célok kizárólag üres fejeket és üres lelkeket vonzanak.
Ez a halmaz, ez a gyülekezet azonban nem a teljes és élhető világ. Csak ő képzeli annak saját magát, tetézve ezzel amúgy is halmozottan hátrányos helyzetét. Ez csak korunk beteg lelke.
De szerencsénkre van egy egészséges is. Ezért mégis adott a választás lehetősége – és könnyebb dönteni, mint valaha.
