Vége a száz év magánynak

A 2010-ben elfogadott törvény a szétszakítottságunkról az összetartozásunkra helyezte a hangsúlyt és irányította a figyelmet.

Fotó: MTI

Azt hittük, azt hihettük, a sírig hordozzuk a trianoni szétszakítottság traumáját. Azt a lélekbe fészkelődött, megmagyarázhatatlan sötét, tompán fájó érzést. Amit a határon túl már az anyatejjel együtt magába szív a gyermek. És onnantól örökös, lélekfájdító társa lesz a kisebbségi magány. Amit senki sem érthet. Csak egy másik kisebbségi. Hogy ez nem így lett, az egy 2010-ben elfogadott törvénynek köszönhető, amely a nemzeti összetartozás napjának nevezte el a trianoni diktátum aláírásának emléknapját.

Azaz a szétszakítottságunkról az összetartozásunkra helyezte a hangsúlyt és irányította a figyelmet. És ezt nemcsak szavak által tette, hanem tettekben: a kettős állampolgárságról szóló törvény megalkotása által. E kettőben méltó, valóságos és hatékony válasz született a százéves Trianonra. Amely végre már nem a szocializmusnak a múltat eltörölni kívánó félrenézős megközelítése és nem a szocialista–liberális kormányzatok könnyű szívvel koccintós, a határon túli érzékenységre ügyet sem vető, sőt azokat buzgón románozó, szlovákozó, cserben hagyó megközelítése.

2020-ban, a nemzeti összetartozás évében végre másként emlékezhetünk. Úgy, hogy a fájdalmas múlthoz – amely, gondoljunk csak bele egy kissé: teljes mértékben megváltoztatta minden egyes magyar életét – végre hozzárendelhetjük a nemzetépítő jelent és a bizakodó jövőt. Azt, hogy ez a kicsi ország a jelenben, száz év oly sok nehézsége és szenvedése után végre felívelő pályát követ. Végre kiállunk magunkért, merünk nemet mondani kicsinek és nagynak. Végre a saját érdekeinket is számításba vesszük. És az az első.

Feladtuk a sodródás gyáva külpolitikáját. Még ellenfe­leink is elismerik országunk, szavunk súlyát. Úgy tűnik, harminc év sodródó átmenet után végre megérkeztünk. No nem a Kánaánba, de a saját hazánkba, amelyet erdélyi, kárpátaljai és délvidéki is egyként úgy büszkén nevez: Magyarország. Miközben Európa ma a maga teremtette démonjaival viaskodik, és talán már maga sem tudja, mi lesz ennek a vége, mert egyszer csak szembejön a fal és akkor nincs tovább, aközben mi rájöhettünk, hogy a határon túli magyar nem ellenség, de nem is román meg szlovák, hanem hozzánk hasonlóan érző ember. Aki magyar tévét néz, magyar csapatnak szurkol, magyar árut keres a boltokban, magyarul gondolkodik és álmodik; magyarul boldog és magyarul sír.

Így ér véget Trianon. A száz év magyar magány, amiről a miniszterelnök már 2018-ban kijelentette, hogy ennyi volt, befejeződött. Azzal a felszakadó és természetes érzéssel, hogy végre magunkra találtunk. És egymásra. Mert így már nem a hiányainkat kell siratnunk, hanem az egymásra találásunknak örülnünk. És ez óriási lehetőséget jelent, hiszen miközben Európa megtelt az idegen kultúrák szellemiségével, ami félelmet, fájdalmat és napról napra sodródó jövőnélküliséget hozott magával, addig mi naponta rádöbbenhetünk, hogy szinte lemehetünk a térképről, mert a Csángóföldig egyvégtében otthon vagyunk. Egy nyelv, egy kultúra, egy hit.

Sokszor megtapasztaltam, milyen az, amikor első alkalommal lépnek magyarok Erdély földjére. Milyen az, amikor szinte leesik az álluk a döbbenettől, hogy ez mind magyar volt, mind a miénk volt. És ennek nyomán oly sok minden átértékelődik bennük, és más emberként, más lélekkel térnek haza. Ma nem foglalnunk kell, nem revízióban gondolkodnunk – a magyarok nyilaitól ma nyugodtan aludhat Európa –, hanem megtartanunk, amink van. Erről a nagy munkáról szól a jelen. A Kárpát-medencei magyar jelenlét megerősítéséről. Jövőbe mentéséről. Csak így tudunk egyszer és mindenkorra leszámolni Trianonnal.

A múltat sem engedjük, és nem szabad felednünk. Olyan örökség ez, amelyet minden utánunk jövő generációnak tovább kell adnunk, de végre nem bénító, lassító, húsunkba vágó rabláncként hordozzuk magunkon Trianont. Végre ledobhatjuk láncainkat, mert hisszük, hogy a lelkünkben Trianon véget ér. Pont került a végére, és mi folytatjuk ott, ahol abbahagytuk, ahol kényszerűen megszakadt a sor. Amit sokáig csak örökös torzóként emlegettünk. Hogy van, aki nem így gondolja? Aki még ma is habzó szájjal románozik és könnyű szívvel, nem harminc ezüstért, de ingyen is elárulja a hazáját? Aki száz év után is üdvözli Trianont?

Ady Endrénél jobb választ nem tudok adni erre.

Így vagyunk megalkotva. Hogy „Ne legyen egy félpercnyi békességünk, / Mert akkor végünk, végünk.”

A szerző nagyváradi újságíró, publicista