Így ér véget Trianon. A száz év magyar magány, amiről a miniszterelnök már 2018-ban kijelentette, hogy ennyi volt, befejeződött. Azzal a felszakadó és természetes érzéssel, hogy végre magunkra találtunk. És egymásra. Mert így már nem a hiányainkat kell siratnunk, hanem az egymásra találásunknak örülnünk. És ez óriási lehetőséget jelent, hiszen miközben Európa megtelt az idegen kultúrák szellemiségével, ami félelmet, fájdalmat és napról napra sodródó jövőnélküliséget hozott magával, addig mi naponta rádöbbenhetünk, hogy szinte lemehetünk a térképről, mert a Csángóföldig egyvégtében otthon vagyunk. Egy nyelv, egy kultúra, egy hit.
Sokszor megtapasztaltam, milyen az, amikor első alkalommal lépnek magyarok Erdély földjére. Milyen az, amikor szinte leesik az álluk a döbbenettől, hogy ez mind magyar volt, mind a miénk volt. És ennek nyomán oly sok minden átértékelődik bennük, és más emberként, más lélekkel térnek haza. Ma nem foglalnunk kell, nem revízióban gondolkodnunk – a magyarok nyilaitól ma nyugodtan aludhat Európa –, hanem megtartanunk, amink van. Erről a nagy munkáról szól a jelen. A Kárpát-medencei magyar jelenlét megerősítéséről. Jövőbe mentéséről. Csak így tudunk egyszer és mindenkorra leszámolni Trianonnal.
A múltat sem engedjük, és nem szabad felednünk. Olyan örökség ez, amelyet minden utánunk jövő generációnak tovább kell adnunk, de végre nem bénító, lassító, húsunkba vágó rabláncként hordozzuk magunkon Trianont. Végre ledobhatjuk láncainkat, mert hisszük, hogy a lelkünkben Trianon véget ér. Pont került a végére, és mi folytatjuk ott, ahol abbahagytuk, ahol kényszerűen megszakadt a sor. Amit sokáig csak örökös torzóként emlegettünk. Hogy van, aki nem így gondolja? Aki még ma is habzó szájjal románozik és könnyű szívvel, nem harminc ezüstért, de ingyen is elárulja a hazáját? Aki száz év után is üdvözli Trianont?
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!