Wass Albert szigorú indexen volt, mert nem félt kimondani a véleményét a kommunizmusról, a megcsonkított hazáról. Tetten ért, nevén nevezett mindent és mindenkit, ami/aki eltaposta az igazat. Sosem titkolt antikommunista nézetei miatt el kellett hagynia a másodjára is elcsatolt Erdélyt. Bár szűkebb hazája egész munkásságában nyomot hagyott, életének nagyobbik felét kényszerűségből idegenben töltötte. Távollété­ben Romániában halálra ítélték, amiért kendőzetlenül írt a történelmi Magyarországot megkurtító kleptomán hatalomról. Szülőföldjének hivatalossága ma is háborús bűnösnek tartja.

Az „antiszemita és nem túl értékes” Wass Albert szuggesztív látásmódja engem lenyűgözött. Úgy ír a havasok világáról, elmúlásról és megújulásról, saját fájdalmáról, hogy abban egyszerre van jelen a történelem és a históriát átélő ember. Szellemének gyújtóereje a szívekhez szól. Könny szökik az olvasó szemébe, mikor a Hargitáról mesél, a Mezőség tájait rajzolja. Maga Babits Mihály méltatta Baumgarten-díjjal 1934-ben, jóllehet könyvei idehaza csak a rendszerváltás után jelenhettek meg.

Másfél évtizeddel itthoni „amnesztiája” után már a legkedveltebb magyar írók közé sorolják, A funtineli boszorkány egy 2005-ös felmérés szerint a tizenkét legnépszerűbb honi regény egyike. Ebben írja: „Ne rázzuk a fejünket gőgös fölényességgel, s ne rángassuk közömbösen a vállunkat, hogy az önbírálat kellemetlen terhét lerázzuk: mi magunk is felelősek vagyunk ezért a világért…”

Élete alkonyán haza kívánt térni, állampolgársági bizonyítványt kért, ám Kuncze Gábor belügyminisztériumától csak egy megalázó ideiglenes fecnit kapott. Két évre rá negyedszázada – önkezével vetett véget életének. Idegen földön, kilencvenévesen. E verssorát talán búcsúnak szánta: „S utolsó jussomat, a Szót, / ezt a szent, tépett lobogót / kitűzöm fent az ormokon / s a csillagoknak meglobogtatom!”

Lassan mondom, hogy Ungváry Krisztián is megértse: Wass Albertet nem adjuk!

(Borítókép: Jelenet A funtineli boszorkány című előadásból. Fotó: Újszínház)