Az első ilyen időszak feltehetőleg a 907-es pozsonyi csata és a 956-os quedlinburgi birodalmi gyűlés között eltelt fél évszázad volt. A történelmi jelentőségű ütközetben még megsemmisítő csapást mérünk a minket megsemmisíteni kívánó Nyugatra, de ötven év múlva mégis csak kénytelenek vagyunk belátni, hogy az „európai integrációnknak” nincs alternatívája. És aztán több mint ezer éve újra és újra át kell élnünk a magárahagyottság, a cinikus, gátlástalan kifosztás ismétlődő mintázatait. Hunyadi Mátyás halála és Buda elfoglalása közt mindössze ötven év telik el, és ezalatt Európa egyik legjelentősebb és leggazdagabb királyságából kényre-kedvre kifosztható romhalmazzá válik a Szent Korona szakrális történelmi Magyarországa. Ha ehhez azt is hozzátesszük, hogy Nagy Szulejmán szultánt és V. Károly császárt ugyanaz a „nem létező” globális pénzhatalmi szuperstruktúra finanszírozta, amelynek eminens érdeke volt, hogy Európa aranylelőhelyeinek felét magába foglaló Magyarország szétroncsolt, magatehetetlen, korlátlanul kifosztható legyen, akkor talán még inkább érthetővé válik minden. Az ország kétszáz éven (1514–1714) keresztül folyamatosan hadszíntér, háborúk és polgárháborúk végtelen láncolata, ahol az este nyugalomra térő család soha nem tudhatja, hogy megéri-e a reggelt. És aztán a kegyelemdöfés, Trianon, amikor végképp és örökre (?!) amputálják az ország kezét-lábát, és cinikusan röhögve biztatják, hogy „kelj fel és járj”.

A Trianon tragédiáját megelőző úgynevezett „kiegyezés” hazug mitológiája és látványtechnikai felszínének csillogása is csak arra szolgált, hogy elfedje a mindennél brutálisabb kifosztást. Azt, hogy „kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk”, ami a valóságban inkább két és fél millió lehetett. A kiegyezés valóban kiegyezés volt, de mint mindig, hamis oligarchikus egyezség, a legnagyobb osztrák és magyar uralmi struktúrák egyezsége arról, hogy készségesen együtt szolgáltatják ki a birodalmat a „nem létező” globális pénzhatalom regionális ügynökeinek.
A magát „szocializmusnak” nevező brutális politikai kapitalizmust is csak azért üzemeltette ez a nem létező világerő, hogy elvégeztesse vele a történelmi piszkos munkát, a parasztság végső felszámolását. Aztán mikor e véres mű sikeresen véget ért, az úgynevezett „rendszerváltás” nyomán visszatolták a térséget és benne Magyarországot, a globális pénzhatalom közvetlen és most már nyílt kifosztása alá „szabadságot és jólétet” ígérve.

Láthatólag senkit nem érdekel e sorok íróján kívül az a tragikus tény, hogy 1989-ben a jelek szerint végleg megszűnt a nemzeti vagyon statisztikai nyilvántartása. Úgy éltük át ez a 37 évet és benne a Fidesz hatalmas győzelmét 2010-ben, majd most az újabb (ellenkező irányú?!) „anti-Fidesz” győzelmet, hogy bár mindkettő gyökeres változást és a nemzet anyagi. fizikai, lelki, erkölcsi, szellemi vagyonával való „elszámoltatást” ígért, mindebből semmi sem lett, mint ahogy nyilván most sem lesz.

Vajon miért volna meglepő, hogy történelmünk ilyen évezrede után a nemzeti karakterünk azzá torzult, amit ma átélünk? Hogy Szabó Dezső híres mondata („minden magyar felelős minden magyarért”) inkább a szomorú kietlenségünket pontosan megfogalmazó slágerszöveg tükrözi a tanult tehetetlenség tragédiáját: „Mindenki siet, mindenki megy, mindenki senkije mindenkinek.” Vajon ­lehet-e még innen visszatérés?

A szerző közgazdász