Az antik görögség e kísérletétől eltekintve a következő jó két évezred során a „demokrácia”, mint berendezkedés nem nagyon mutatkozott meg. Az uralkodók többé-kevésbé nyíltan vállalták, hogy uralmuk nem evilági eredetű, hanem egyenesen Istentől származik. „Dieu et mon droit” szerepel jelmondatként például a brit királyi címerben, vicces módon nem angolul, hanem franciául, de ez már egy másik történet lenne.
A szakrális legitimitás e korszakának a végét jelzi megrendítő pontossággal XVI. Lajos francia király, amikor kivégzése előtti éjszakán azt írja naplójába, hogy „kivégzésemmel Istent végképp kiparancsolják a hétköznapi politika világából”. (Némi blaszfémiával azt is mondhatnánk, hogy ez Isten „kényszernyugdíjba” küldésének kezdete, így lettünk „hedonista pogányok”, hogy klasszikust idézzek.
És nagyjából ettől kezdve a hatalom eredete újra visszakerül a néphez, de már sokkal brutálisabb és hazugabb kiadásban, mint az athéni „demokrácia” demagógjai idejében. A jakobinus terror eszelős kegyetlenségére azért volt szükség, hogy látványtechnikailag ezzel a brutális képpel rögzítsék azt a hamis látszatot a hatalmat ténylegesen a kezükben tartó oligarchiák, hogy a nép kezében van a totális hatalom. Hogy amint azt cinikusan fogalmazták „vox populi, vox Dei”, vagyis a nép szava Isten szava. Ezt a látványtechnikát teszi magáévá Petőfi az Akasszátok fel a királyokat című versének első soraiban „Lamberg szívében kés, Latour nyakán / Kötél, s utánuk több is jön talán, / Hatalmas kezdesz lenni végre nép!” Pedig ez a nagy műgonddal „megkonstruált” lincselő véres tömeggé tett „nép” soha nem volt előtte olyan „kicsiny”, mint éppen akkor. És tekintettel arra, hogy a „csinált” jakobinus terror igen sikeres projektnek bizonyult a világ „nem létező” urai számára, így a bolsevik „reprízzel” még véresebb mutatványként újra játszák ezt a fajta „népuralmat” Kelet-Európában.
