Az antik görögség e kísérletétől eltekintve a következő jó két évezred során a „demokrácia”, mint berendezkedés nem nagyon mutatkozott meg. Az uralkodók többé-kevésbé nyíltan vállalták, hogy uralmuk nem evilági eredetű, hanem egyenesen Istentől származik. „Dieu et mon droit” szerepel jelmondatként például a brit királyi címerben, vicces módon nem angolul, hanem franciául, de ez már egy másik történet lenne.

A szakrális legitimitás e korszakának a végét jelzi megrendítő pontossággal XVI. Lajos francia király, amikor kivégzése előtti éjszakán azt írja naplójába, hogy „kivégzésemmel Istent végképp kiparancsolják a hétköznapi politika világából”. (Némi blaszfémiával azt is mondhatnánk, hogy ez Isten „kényszernyugdíjba” küldésének kezdete, így lettünk „hedonista pogányok”, hogy klasszikust idézzek.

És nagyjából ettől kezdve a hatalom eredete újra visszakerül a néphez, de már sokkal brutálisabb és hazugabb kiadásban, mint az athéni „demokrácia” demagógjai idejében. A jakobinus terror eszelős kegyetlenségére azért volt szükség, hogy látványtechnikailag ezzel a brutális képpel rögzítsék azt a hamis látszatot a hatalmat ténylegesen a kezükben tartó oligarchiák, hogy a nép kezében van a totális hatalom. Hogy amint azt cinikusan fogalmazták „vox populi, vox Dei”, vagyis a nép szava Isten szava. Ezt a látványtechnikát teszi magáévá Petőfi az Akasszátok fel a királyokat című versének első soraiban „Lamberg szívében kés, Latour nyakán / Kötél, s utánuk több is jön talán, / Hatalmas kezdesz lenni végre nép!” Pedig ez a nagy műgonddal „megkonstruált” lincselő véres tömeggé tett „nép” soha nem volt előtte olyan „kicsiny”, mint éppen akkor. És tekintettel arra, hogy a „csinált” jakobinus terror igen sikeres projektnek bizonyult a világ „nem létező” urai számára, így a bolsevik „reprízzel” még véresebb mutatványként újra játszák ezt a fajta „népuralmat” Kelet-Európában.

Talán a „demokrácia” történeti gyökereinek e rövid kis vázlata is egyértelművé teszi, szerencsés volna egészséges gyanakvással tekinteni mindenkire, aki arról szónokol, hogy ő és csakis ő tudja, hogy mi a demokrácia. Gomulka lengyel pártfőtitkár például szintén a „néphatalmat” védelmezte, amikor azzal adta ki a karhatalomnak a tűzparancsot 1970 Karácsonyán Gdanskban, hogy a munkásosztály hatalmát mindenkivel szemben megvédjük, ha kell magával a munkásosztállyal szemben is.

A nyugatias modernitás politika-szerveződési rendszerei az elmúlt közel kétévszázad során ugyan formálisan valóban a „demokráciára” épülnek, ám a már Platón által is megfogalmazott lényeg semmit sem változott. A tényleges hatalmat természetesen soha nem a nép, hanem az oligarchikus uralmi csoportok gyakorolják. Persze meg kell becsülnünk azt a keveset is, amit ez a „demokrácia” nyújt, vagyis azokat az intézményes garanciákat, amelyek segítik, hogy az egyes oligarchikus csoportok közötti elosztási konfliktusok ne vezessenek permanens véres polgárháborúhoz. Ezt szokás amúgy „jogállamnak” nevezni.

Ám, ahogy most tanúi lehetünk, ha a kezeletlen elosztási konfliktusok már olyan sok feszültséget halmoztak fel, hogy formálisan a „demokrácia helyreállítására” hivatkozva pont ezt a procedurális értelemben némi „fékező erőt” jelentő struktúrákat zúzzák szét, akkor azonnal megmutatkozik a „demokrácia” valóságos természete.

A szerző közgazdász