Az ehhez kapcsolódó legismertebb fogalom a „hübrisz”, amit talán elbizakodottságnak lehetne fordítani. Úgy vélték, hogy az ember isteni képeségekkel, teremtőerővel rendelkezik, ezért képes elgondolni és megvalósítani olyan dolgokat is, amelyek (még) nem léteznek. És persze akkor büszke és boldog, mert hisz milyen okos volt, hogy elgondolta, és milyen ügyes volt, hogy képes volt megvalósítani is. Csakhogy figyelmeztet a görög bölcselet, az elgondolhatóság és megvalósíthatóság szabadsága felett őrködik egy titokzatos „harmadik típusú” feltétel is, és ez az, hogy vajon amit elgondoltunk és megvalósítottunk az beilleszthető-e a létezés egész időben és térben végtelen rendszerébe. Nem véletlen, hogy minden nagykultúra mitológiai mélyszerkezetében létezik egy olyan tanmese, amelynek lényegét a „palackból kiengedett szellem” metaforája írja le. Vagyis amikor az elbizakodott ember óvatlanul olyan erőket szabadít fel, amelyek felett aztán elveszti az ellenőrzést.

Elgondolkodtató, hogy az antik görög nyelvben az emberi alkotó tevénykenység leírására két fogalom létezett. Az egyik a techné, amiből a technika, technológia szó is ered, sőt vicces módon még a teknő szavunk is, hisz a dagasztó teknőben ment végbe az élet egyik legfőbb teremtő tevékenysége, a minden napi kenyér létrehozása. A hétköznapi alkotó tevékenység másik megnevezése viszont a poiézisz volt, amit ma már csak poézis, vagyis költészetként, tehát az elvontság megtestesüléseként ismerünk, pedig a görögök számára ez volt az a nagyon is konkrét figyelmeztetés, amelyben az elgondolt és megvalósított dolgok isteni rendbe való beilleszthetőségének szükségessége fogalmazódott meg.

A nyugatias modernitás most már globálisssá tágult és mindenek felett uralkodni látszó létszerveződési módja a technét, vagyis a technológiát mindenek fölé emelte és totális uralkodóvá tette, „levágva” róla a poiéziszt, vagyis az öröklétbe való beilleszthetőség intelmét. A technológia bár látszólag anyagi-fizikai természetű, de valójában az ember szellemi energiáinak a megnyilvánulása. Az a tény, hogy az elmúlt egy-két évszázad során, és különösen az utóbbi évtizedekben önmagát gyorsító megállíthatatlan és mindent meghatározó folyamattá vált arra utal, hogy „fejlődésének” nincs „alanya”, és senki nem is lenne már képes arra, hogy megállítsa, vagy akárcsak lelassítsa. Nem zárható ki azonban, hogy ez nem így van.

A nyugatias modernitás létszerveződési módjának lényege a kereskedelem, a pénz és a média, mint közvetítő rendszerek segítségével a szó szoros értelmében bármilyen áron elérendő magánprofit. Ma már egyértelmű az is, hogy ez a létszervező elv összeegyeztethetetlen a földi élet egészének legmélyebb lényegével és csak a teljes összeomlásba vezethet. Fennmaradása és „diadala” látszólag ellentmond ennek a feltételezésnek, de ennek oka van. És ez az ok az, hogy a földi élet és az ember lelki, erkölcsi, szellemi „belső természete” szinte végtelen (vagy legalább is annak látszó) regenerációs képességgel rendelkezik.

Minden jel arra utal, hogy ezt a globális masinériát a globális pénzhatalmi szuperstruktúra, az ezt kiszolgáló politikai értelemben vett uralmi szerkezet és az egyre inkább mindent meghatározó globális techno-hatalom cinikus egyezsége működteti.

A világ tehát kritikus elágazási ponthoz ért, és eddig értelmezhetetlen dimenziójú változások előtt áll, megjósolhatatlan következményekkel

A szerző közgazdász