Egyablakos, többalakos: honnan jön a pénz?
A Nagy Ervin által előirányzott regionális filmalapokról eddig nem sok szó esett, a gazdag nyugati országok (Franciaország, Németország) mellett hasonló működik a hozzánk – történelmi és kulturális értelemben is – közelebb álló Lengyelországban és Csehországban is. Két olyan országról van szó, ahol a közönség a mai napig nagy tömegekkel vonul fel a nemzeti filmekre – ezt a lehetőséget a magyar film sajnos a 70-es évektől kezdve folyamatosan elmulasztotta, a rendszerváltás óta pedig folyamatos tűzoltásban vagyunk, még ha a nézők és a filmalkotók viszonya rengeteget javult is 2010 óta. A lengyelekre és a csehekre ezért nehéz követhető példaként tekinteni, sokkal valószínűbbnek tűnik a szlovák példa, ahol a filmgyártás motorjaként működő szervezet szorosan együttműködik az egyes szlovák megyékkel és régiókkal. Önálló, nagy költségvetésű regionális alapok helyett itt a regionális irodák elsősorban logisztikai segítséget nyújtanak, például összekötik a producereket a helyi szolgáltatókkal.
Szimpatikus rendszer, de nem többablakos. A tízmilliós Magyarországon egyszerűen nincs realitása annak, hogy párhuzamos kulturális intézmények nyújthassanak filmes támogatást. Ha egy almát (az állami költségvetésből a filmre szánt összegeket) három felé vágok, az attól még egy alma marad, miközben a szervezetek fenntartása (személyi, adminisztrációs, és jogi költségei) csak még több pénzt emészt fel.
A 2011-ben felálló új finanszírozási szisztémával szembeni kritikus hangok nagyjából egy évtized alatt elhaltak – legalábbis az ellenzéki oldalról. Nem azért, mert az új rendszer tévedhetetlennek bizonyult volna, és azóta csak remek filmek jutottak volna támogatáshoz, hanem mert Andy Vajna vezetése alatt ténylegesen átláthatóbb lett egy-egy film költségvetése, és a magyar film kiszabadult az őt rendszerváltás óta szorongató forráshiányból. Márpedig bárhogy is cicomázzuk, a magyar filmszakma nagy kérdése mindig az, hogy van-e pénz vagy sem? És hogy ha van, akkor kapok-e belőle én is vagy sem? A pénzosztó szerep sosem kényelmes pozíció, mindig akadnak, akik – jogosan vagy alaptalanul, de – úgy érzik, nem kapnak (elég) lehetőséget. A 2011 és 2019 között működő Magyar Nemzeti Filmalapra (MNF) nehéz lenne rásütni bármiféle ideológiai elfogultságot, arányaiban is rengeteg olyan rendező jutott lehetőséghez, aki korábban kritikusan, vagy legalábbis gyanakvóan viszonyult az MNF-hez vagy a kormányhoz, miközben akadtak szép számmal elsőfilmesek és nagy visszatérők is. Nemes Jeles László Oscar-díjat nyert, Enyedi Ildikó Arany Medvét, de ők csak a jéghegy csúcsai. A rendszer azóta is többször támogatta őket, közéleti szerepfelfogásuktól függetlenül – ma már egyikük sem rejti véka alá, hogy kényelmetlen pozíció volt számukra a NER rendszerében támogatott alkotónak lenni.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!