Az esemény kiemelt vendége ebben az évben Wim Wenders volt, aki Budapesten vette át a Filmarchívumok Nemzetközi Szövetségének (FIAF) díját, amelyet a filmörökség megőrzéséért végzett munkájáért ítéltek oda neki. A díjátadóra a Skladanowsky fivérek című mozikülönlegesség előtt került sor, Enyedi Ildikó külön köszöntötte a rendezőt, akiről kiderült, hogy a Testről és lélekről a kedvenc magyar filmje.
Wim Wenders a középpontban
A Skladanowsky fivérek egy német testvérpár történetének állít emléket – akik már Lumiere-ék előtt tartottak nyilvános vetítést –, mindezt egészen különleges módon teszi: a rendező diákjaival közösen, még 1998-ban, a mozi jubileumának alkalmából forgatta le a filmet, nagyrészt egy 1920-as években használt némafilmes kamerával. A Skladanowsky fivérek esetében a forma és a tartalom olyannyira egybeforr, hogy a vetítést is élőzene kísérte, miközben a filmben sajátos módon keverednek a játék- és dokumentumfilmes elemek. Ha Wenders alkotását nem tűzi műsorára az Uránia (ami szintén ontja magából a történelmet, hiszen többek között 1901-ben itt mutatták be az első magyar filmet is, a Tánczot), aligha láthattam volna valaha is – főleg nem moziban.
Ugyanakkor régi bölcsesség, hogy minél többet tud az ember, annál inkább szembesül vele, hogy milyen keveset tud. Így van ezzel az egyszeri filmrajongó is, akinek egy élet is kevés, hogy minden filmet megnézzen
(hiába számít a film még mindig nagyon fiatalnak), de a klasszikusfilm-maraton remek apropóként szolgált, hogy bepótoljak valamit hiátusaim végeláthatatlan sorából. Wim Wendersnek a fent említett kuriózumán túl további tizenegy filmjét lehetett moziban nézni, köztük olyan közismert klasszikusokkal, mint Az amerikai barát, a Párizs, Texas vagy a Berlin felett az ég. Már ezekből is kitűnik a rendező sokoldalúsága, mert nincs két egyforma Wim Wenders-film, a rendező mindig előszeretettel játszik a műfaji és formai keretekkel.
Az erőszak végének teljeskörűen felújított változata most került először szélesvászonra, míg a kubai muzsikát a világzene véráramába bekapcsoló, de köztudatban szintén kevésbé élő Buena Vista Social Clubot a bazilika előtt felhúzott óriási vásznon lehetett megtekinteni. Ez ugyancsak megismételhetetlen élmény, a nyilvános vetítés azonban még jobban működött a 2001: Űrodüsszeia és a Hair esetében: a sci-fi klasszikusnál a mögöttem ülő fiatalok nem győztek csodálkozni, hogy Kubrick műve 1968-ban készült, az ellenkultúrának emléket állító musical örömteli és szívszaggató hullámzása viszont rám tett minden korábbinál nagyobb hatást.
A sűrű program hátulütője, hogy lehetetlen minden filmet megnézni, márpedig a klasszikusfilm-maraton alatt most kilenc különböző szekcióból lehetett válogatni.
A múlt jövője címre keresztelt blokkban például megnézhettük volna a Terminátor második részét, amire popkulturális jelentősége miatt talán kevésbé tekintünk a 8 és ½-lel vagy az Alkony sugárúttal egy lapon emlegethető klasszikusként – pedig tulajdonképpen az (előbb említett filmek ugyancsak láthatóak voltak a hat nap alatt).
Helyette az esemény nyitófilmjére, Costa-Gavras Music Boxára ültem be, aminek meglepő módon még magyar címe sincs, pedig a magyar származású Joe Eszterhas forgatókönyvíró legszemélyesebb filmjéről van szó – budapesti helyszínek, magyar szereplők is feltűnnek benne, és utána könnyen azon kaphatjuk magunkat, hogy Sebestyén Mártát hallgatunk az autóban is. A Music Box-kópiára véletlenszerűen bukkantak rá Kanadában, onnan érkeztek most hozzánk, a vetítés után pedig Ráduly György már-már gyermeki lelkesedéssel dörzsölte a tenyerét:
Ezt is fel fogjuk újítani!
– mondta a fesztiváligazgató, a Magyar Nemzeti Filmarchívum elnöke. A filmmaratonnak egyfajta keretet adott, hogy Szabó István mozijával, A napfény ízével zárult, ami ugyancsak magyar sorstragédiákkal foglalkozik, s ami szintén nagy sztárokkal, nemzetközi koprodukcióban készült el, hathatós kanadai támogatással. Érdekes és egyben furcsa is, hogy a rólunk szóló történetek gyakran milyen kacifántos úton készülnek el, mint ahogyan az is, hogy
a magyarok tényleg mindig mindenhol ott vannak. főleg, ha filmklasszikusokról van szó.
Korábbi cikkeink a témában:
