A Kurtág-töredékek a felhők közül rántja földre a ma 100. születésnapját ünneplő legendát

Kurtág György századik születésnapján kerül mozikba a Kurtág-töredékek című portréfilm, amelyben Nagy Dénes rendező példátlanul közel merészkedik a ma élő legnagyobb magyar zeneszerző belső világához. Kurtág György százévesen is rendületlenül dolgozik, és keresi azt, ami igaz, de ahogy ő és a munkássága, úgy a film sem kínál könnyű megfejtéseket.

Forrás: Mozinet

A Kurtág-töredékek nem egy klasszikus, lineárisan elmesélt életrajzi film, helyette abból a Kurtágból indul ki, aki ma él: a budapesti Budapest Music Center (BMC) tetőterében, kerekesszékben, aki ebben az inger-túladagolásban szenvedő világban is teljes szellemi frissességgel alkot. A BMC az elmúlt években zenei zarándokhellyé vált, zenészek érkeznek a világ minden tájáról, hogy órákon át dolgozzanak néhány percnyi zenén. A film érzékelteti ennek a munkának a lelki és szakmai intenzitását – azt a fajta alázatot, amely nélkül Kurtág univerzuma nem is érthető. Nagy Dénes kamerája viszont nem magyaráz, nem interpretál túl, hanem figyel: arcokat, kezeket, apró rezdüléseket, hosszú csendeket, a zeneszerző koncentrációját, ahogy egyetlen hangért órákon át küzd egy szólistával. A Kurtág-töredékek ezzel együtt is kifejezetten mozivászonra készült: a közös nézés, a sötét terem nyújtotta koncentrált figyelem is a film szerves része, laptopon vagy telefonon nehezebb átélni azt a sűrűséget, amit a csendek és a hosszú beállítások teremtenek. Nagy Dénes filmje a főszereplőjétől függetlenül is erős alkotás, de Kurtág tekintete – amely egyszerre áttetsző és kifürkészhetetlen – különleges gravitációt ad neki.

Kurtág György második operáját február 20-án mutatják be a Müpában a Kurtág100 programsorozat keretében. Forrás: Mozinet

Kurtág-portré: a töredékekből felépülő valóság

A portréfilmnek rengeteg erős, idézhető mondata van, de amolyan vezérgondolatként kiemelném azt az egyet, amikor a világhírű zeneszerző megfogalmazza, hogy azt keresi, ami igaz. Egyszerűnek hangzó, mégis roppant sokrétű gondolat. Kurtág például nem akart modern zeneszerző lenni, hanem csak önmaga akart lenni, és még ma, százévesen is a saját hangján igyekszik megfogalmazni azt, ami igaz – még akkor is, ha az igazság olykor kegyetlen és fájdalmas. Kurtág nem a gondolatok szintjén teszi ezt, hanem a valóságra való legmélyebb törekvéssel. De kik vagyunk mi, és megfogalmazható-e mindez szavakban vagy a művészetben? A film után fel is tettem magamnak a kérdést, hogy rendben, értem a felvetést. 

Kurtág György az igazságot keresi. De vajon megtalálta? És ha igen, akkor mi az? 

Gyermeteg felvetésem szerintem jól rámutat arra, amit a Kurtág-töredékek is tükröz: nincsenek egyszerű instant válaszok, ahogyan a valóság is egy roppant rétegelt valami. De esetleg Kurtág zenéjét befogadva közelebb kerülhetek ehhez az igazsághoz? Eleve, vajon a művészet absztrakciója segít ebben, vagy inkább eltávolít?

A kérdés megválaszolásában szerencsémre Nagy Dénes rendező sietett a segítségemre, amikor emlékeztetett rá, hogy a kultúra eleve absztrakció. – Például amikor azt mondjuk, hogy magyar kultúra, akkor egy olyan közösséghez tartozunk, amelynek a tagjait sosem fogjuk mind megismerni.  Az összetartozás érzése mégis valós: ha elhangzik egy dal, ha megszólal a Himnusz, ha felelevenítünk egy közös történelmi emléket, akkor valami megmozdul bennünk. Az absztrakció tehát működik, összekapcsol – mondja a rendező. – És itt jön be az autentikusság kérdése. Mert egy kapcsolat lehet felszínes is, tele üres gesztusokkal. Kurtág György világában viszont ezek a manírok nem igazán léteznek. Nem a könnyű azonosulást keresi, hanem azt a pontot, ahol a kapcsolódás valódi – mondja, majd hozzáteszi, hogy a művészet is akkor válik hitelessé, ha valódi, mély kapcsolódást keres.

Kurtág György a BMC tetőterében berendezett otthonában egymás után fogadja a tudásra éhes művészeket. Forrás: Mozinet

A Kurtág-töredékek címéhez híven meglehetősen töredékes film, nincs klasszikus értelemben vett narratív íve, még a beszélő fejes jelenetek sem azt a célt szolgálják, hogy egyértelműen elmagyarázzanak vagy megfejtsenek valamit Kurtág Györggyel kapcsolatban – ezt a munkát meghagyja nekünk, nézőknek. A cím mindezek mellett nemcsak a zeneszerző munkásságára utal (lásd Anakreón-, Hérakleitosz-, Kafka- vagy éppen József Attila-töredékek című munkáit, de szerzett zenét Pilinszky János, Tandori Dezső, Esterházy Péter, Shakespeare, Beckett vagy Rilke munkásságát alapul véve), hanem már-már metafizikai jelentéssel bír. A teljesség nagyon nehezen érzékelhető az ember számára, legtöbbször inkább csak a valóság töredékeit észleljük, miközben mégis dolgozik bennünk a vágy a teljesség felé. Vágyunk a kapcsolódásra, a művészet pedig a maga absztrakt mivoltával nagyon is alkalmas lehet erre. 

Némi leegyszerűsítéssel akár azt is mondhatnám, hogy Nagy Dénes filmje is a kapcsolódás minőségeit keresi, de nem valamilyen előre eldöntött, megfontolt koncepciót követve, hanem a film alanyából, Kurtág Györgyből kiindulva, aki egész lényével, munkásságával ezt kutatja.

A portréfilm meglehetősen sok időt szentel a különböző próbafolyamatok bemutatására, és ehhez kötődik az egyik legviccesebb, számomra kedves momentum is. Kurtág ezekben a jelenetekben olyan rendkívüli figyelemmel van jelen, olyan árnyalatnyi különbségeket is észlel a hangszeren, ami kellő alázat híján akár már-már szőrszálhasogatónak is tűnhet. Egy ilyen próbafolyamat értelemszerűen sokszor teremt feszültséget, ami egyben komoly kihívás is a résztvevőknek. Az egyik ilyen próbán egy fiatal tanítvány a sokadik próbálkozás után megkönnyebbülve fújja ki magát és törli le az izzadságcseppeket a homlokáról, mikor sikerül megfelelő módon, a mester kérését teljesítve megszólaltatni a hangszert, kikacsintva ezzel az operatőrön keresztül felénk, nézők felé is. Kurtág „csupán” a legmélyebb átélést követeli. Ez is fontos mondat a filmben, e nélkül a játék sem ér semmit.

Ez akár túlzónak is tűnhet, de aki vállalja ezt az erőfeszítést, és hisz ebben az útban, az megtapasztalhat egy „eggyel igazabb” valóságot. – Nem mondom, hogy érdemes ezt csinálni, csakhogy a film felveti ezt a kérdést – fogalmaz Nagy Dénes, amikor Kurtág aszketikus életmódjáról kérdezem. – Ő nagyon a saját világában él, nem nézett még focimeccset vagy Forma–1-es közvetítést, nem vezet autót, életének középpontjában kizárólag a zene áll – meséli a rendező, hozzátéve, hogy ez a lemondással teli, mégis kitartó és következetes alkotói út az, ami végül áttörte a határokat, és minden különcsége, aszketizmusa ellenére világhírűvé tette Kurtágot. De ez is csak 60 éves kora környékén következett be.

Nagy Dénes, a Kurtág-töredékek rendezője éveken keresztül követte a zeneszerzőt. Forrás: Mozinet

A legtöbben valamiképpen reagálunk a kamerára, mint ahogy a már említett fiatal tanítvány is így tett egy felszabadultabb pillanatában. Kurtág György viszont ügyet sem vet rá. – Szerintem ezért is volt érdemes belevágni ebbe a filmbe, mert Kurtág bizonyos szempontból filmre való szereplő, akit nem érdekel a kamera, nem befolyásolja a viselkedését, sőt. Sokszor nagyon egyértelműen meg is feledkezett róla, hogy ott állunk mögötte. Ez ritka adottság, nem játszotta meg magát, nem figyelte, hogyan mutat a felvételen, épp ellenkezőleg: 

Azt is vállalta, amit sokan talán nem tennénk meg. Ő a ma élő legnagyobb magyar zeneszerző, aki mégis engedi, hogy lássuk a gyengeségeit és az öregségét is.

 – állapítja meg a rendező, ami számomra megint csak azt húzza alá, hogy Kurtág süket a sallangokra, csak azzal foglalkozik, ami igaz. Ha öreg és esendő, akkor az, hiszen az a valóság, és ez a fajta nyíltság is összhangban van azzal az alkotói attitűddel, amely az „igaz” keresésére irányul. – Egy ember lehet egyszerre gyönyörű és esendő, szelíd és kemény. Mi is teljesen más képet mutatunk magunkról egy nap alatt, máshogy festünk lefekvéskor, mint amikor elkezdtük a napot. A hitelesség abból fakad, ha ezeket az ellentmondásokat nem próbáljuk leegyszerűsíteni. Ez Kurtág zenéjében is jelen van: a legfinomabb, alig hallható hang után hirtelen a legkeményebb, legfeszültebb hangzás következhet. A gyengédség és az agresszió egymás mellett létezik. Ez a kontraszt adja a zene erejét – és a film dramaturgiáját is, bár ezt már csak én teszem hozzá a rendező szavaihoz.

A filmben megjelenik Kurtág és fia kapcsolata, ebben is egyszerre van jelen a szeretet és a szigor. Az apa kiskorában időnként megverte fiát, amíg az fel nem lázadt ellene, és ami zakatoló kérdések egész garmadáját indította el bennem. Hirtelen meg akartam fejteni, hogy mi törhetett ott felszínre, de a lényegit inkább abban érdemes keresni, hogy Kurtág ezt is vállalja. – Valamiért fontos volt elmondania – jegyzi meg a rendező, aki tudatosan nem elemzi ezt a viszonyt, nem készültek magyarázó interjúk, nem bontják ki pszichológiai mélységben a múlt eseményeit, bár a film néhány rövid töredék erejéig Kurtág gyermekkorába is betekintést nyújt. A rendező csak annyit mutat meg, amennyit Kurtág maga elmondott. – Amikor Kurtág erről a szégyenéről beszél, az egy fontos jelenet. Azért is került be, mert része annak az embernek, aki az igazságot keresi, és nem takarja el a fájdalmas részeket sem. A zenében is jelen lévő feszültségek így az élettörténetben is visszaköszönnek – teszi hozzá Nagy Dénes. Ifjabb Kurtág György ugyanakkor a film legfelszabadultabb szereplője, kettejük kapcsolata régen túllépett a mester-tanítvány vagy az apa-fiú viszonyokon, és a közös jeleneteikből is az a mély és ezáltal nagyon igaz, valódi kapcsolat sugárzik, ami megengedi a kertelés nélküli kritikát és dicséretet is.

Hasonló húrokat pendít meg az unokákkal való közös jelenet is egy franciaországi háztetőn, ahol azt érezzük, hogy a fiataloknak nagy igényük lenne a nagyapjukkal való mély kapcsolódásra, de ez csak a zenén keresztül lehetséges, Kurtág idegenül mozog a small-talk világában. Az unokák felnéznek rá, de mégis van az egészben valamiféle nehézség, ami mélyen összefügg Kurtág személyiségével. – Négy év közös munka alatt sem alakult ki köztünk hagyományos értelemben vett barátság. Nem érdeklődött személyes részletek iránt, nem kérdezett a magánéletemről, nem tudja például, hogy vannak-e gyerekeim. A kapcsolódás inkább egy kézfogásban, egy gesztusban valósult meg, abban érzed igazán, hogy bár nem érdeklődött mondjuk a hogyléted felől, mégis nagyon örül neked, hogy ott vagy – meséli Nagy Dénes, ami számomra megint csak az igazságkeresést domborítja ki, mintha a zeneszerzőt nem a másik személye, hanem a másik lénye, lényege érdekelné csak igazán. – Ez azonban nem könnyű a számára sem. 

Valószínűleg ez az ő nehézsége is: nem tud – vagy nem akar – felszínes társalgásokban részt venni. A kapcsolat nála a jelenléten keresztül jön létre.

– erősíti meg Nagy Dénes a feltételezésem, és erre rímel a feleségével való mély kapcsolata is, aki nem sokkal a forgatás előtt hunyt el. Négykezeseik nemcsak zenei együttműködések voltak, hanem testi közelségek is, s talán nem véletlenül emlékeztetnek valamiféle gyermeki felszabadultságra. A gyermeki lét egyik legfontosabb jellemzője is a világban való mély jelenlét. Kurtág gyermekkori emléke – amikor anyjával négykezest játszva összeért a könyökük – egy újabb kulcsmondata lehetne a filmnek: a zene eszköz arra, hogy kapcsolódjunk, összeérjünk másokkal, nemcsak érzelmileg, hanem akár fizikailag is – s mi ez, ha nem a töredékekből összeálló teljesség?