Lássuk tehát közelebbről, miféle film lett Gauder Áron új munkája!
A kezdeményezés előzményeiről a rendező azt mondta, hogy Cseh Tamás könyve, a Csillagokkal táncoló kojot ihlette. Az autentikus indián meséket tartalmazó művet a hajdani előadó hangzóanyagba is felmondta, s innen jött az ötlet: készüljön indián meséket elbeszélő rajzfilmsorozat Cseh Tamás hangját narrációként használva. Az ötlet azonban nem szólította meg azokat, akik a hazai filmtámogatásokról döntenek, így került napirendre az, hogy egész estés nagyjátékfilm készüljön az alapkoncepciót megtartva. A projektbe forgatókönyvíróként beszállt Cseh Tamás valamikori alkotótársa, Bereményi Géza, s lassan összeállt a történet, amelynek gerincét az indián teremtésmítoszok alkotják.
Engedjék meg, hogy kicsit elidőzzek ezeknél a legendáknál. Van ugyanis valami, amit rendkívül szépen és igényesen mutat meg ez a film, s amiről modern korunk jellemzően nem vesz tudomást. A mítoszokból hiányzik a racionális nézőpont. Az ókori görög–római hagyományban is felfedezhetjük, sőt még a keresztény legendáriumban is megtalálhatjuk nyomait annak, milyen lényegtelennek gondolták a régiek a logikát, azt, hogy ésszel belátható legyen valami, hogy okok és okozatok szép rendben sorakozzanak egy történetben, egyszóval úgy, ahogy modern elménkkel ezt elvárjuk.
Ám miközben az európai tradíciókat keserves munkával – és nem teljes sikerrel – hozzáidomítottuk az észszerűség igényéhez, addig az indián mítoszokat, no meg persze mindenféle természeti nép mindenféle mítoszát a logika előtti kultúrákban találtuk meg. Így azután csodálatosan összefüggéstelenek ezek a mesék, vagy pontosabban összefüggéseiket az érzelmek és a pillanatnyi magyarázatok adják, nem az a fajta józanság, ami a mi gondolkodásunkra jellemző.
Ennek megfelelően meséli el a Kojot négy lelke azt a mítoszt, ahogy az indiánok elképzelték a teremtést, s választ adtak legégetőbb kérdéseikre: honnan származik a halál, a hazugság, a vágy…
Ugyancsak a civilizáció előtti világba visz bennünket a mese különös moralitása. A lét paradicsomi teljességét megzavaró jelenségekhez nem kapcsolódik értékítélet. Kojot, aki feltalálja az ölést, egyúttal az embereket is megteremti. Miközben az ember gond nélkül veti a rá támadó éhes falka elé saját teremtőjét, hogy a maga bőrét megmentse, a visszatérő, feltámadó istent mégis újra szeretettel fogadja… Ezekben a mesékben ugyanis morális értelemben nincs jó és rossz. A felbukkanó állatok, emberek, szellemek, istenek nem erkölcsi alapon cselekszenek, hanem érzelmeik, indulataik, vágyaik szerint. Talán nem is ismerik a bűn fogalmát. Vagy legalábbis nem úgy ismerik, ahogy mi.
Aki ebbe a lenyűgöző mesevilágba képes beleszőni a kortárs környezetvédelem bárgyú moralitását, az valamit nagyon nem értett meg az indián kultúrából. Hogy mikor és hogyan csúszott félre ez a munka, azt utólag nehéz feltárni. Mikor lett a Cseh Tamás által megírt hiteles mesékből propagandaízű tantörténet, én ugyan nem tudom, de sajnálom, hogy így lett.
Talán azt képzelik az alkotók, hogy a jelen témáit mindenképpen bele kell gyúrniuk a moziba, különben a nézők nem értik majd, miért kell megnézniük ezt a filmet. Talán azt hiszik, hogy korunk amerikai értékítéletét, a fehéreket gonosz gyarmatosítónak tekintő torzképet, a természeti népeket bölcsnek és boldognak ábrázoló téveszmét újra lerajzolva felkerülhet filmjük az amerikai forgalmazók palettájára. Talán azt gondolják, hogy az aktualizált elbeszélés érdekesebb, mint az időtlen mítosz. De az is lehet, hogy egyszerűen nem tudnak különbséget tenni érték és giccs között.
Borítókép: Jelenet a filmből (Forrás: Vertigo Média)
