Magyar történelmi székhelyet támad a román önkormányzat Nagyváradon – exkluzív interjú

November 25-én újabb fázisába érkezik a premontrei kilakoltatási per Nagyváradon, alig pár kilométerre a határtól. Aznap papíron eldőlhet, hogy el tudják-e hallgattatni a majdnem kilencszáz éves prépostság hangját. Fejes Rudolf Anzelm O. Praem. főapátot, váradhegyfoki premontrei prépostot kérdeztük a jelenlegi helyzetről és az ügy várható kimeneteléről, illetve arról, hogy miért ilyen rátarti a román dominanciájú váradi önkormányzat.

Premontrei rendház és templom, Nagyvárad Fotó: Balázs D. Attila Forrás: MN

– Újabb fordulópont várható november 25-én a nagyváradi premontrei rend kilakoltatási ügyében. Mire készülhet az aznapi tárgyaláson a váradi önkormányzat?

– Pontosan látom, mit akarnak. Ugyanazt, amit eddig is: azonnali hatállyal ki akarnak lakoltatni a saját rendi és kormányzati székhelyemről, hogy teljes ellenőrzést szerezzenek az ingatlan felett, maradandó kárt okozzanak a prépostságnak, és kerülő úton megszabaduljanak tőlem, mint útjukban álló, nemkívánatos paptól. 

A tét azonban messze nem az én személyes sorsom, hanem az, hogy egy nyilvánvalóan törvénytelen helyzetet rá lehet-e erőszakkal kényszeríteni az Egyházra és a helyi közösségre.

Számomra november 25-én nem az a kérdés, mit akar a polgármesteri hivatal – azt évek óta a saját bőrömön tapasztalom. A valódi kérdés az, mit kezd a nagyváradi bíróság Románia saját törvényeivel. Kimondja-e, hogy egy jogi személy székhelye nem „postafiók”, amelyet helyi önkormányzati határozattal tetszés szerint arrébb lehet tolni; hogy egy kolostor és rendház nem „egy szoba egy iskolaépületben”, hanem egyházi székhely és kormányzati központ, ugyanúgy, mint bármelyik püspöki palota; és hogy egyetlen városi apparátusnak sincs joga beleszólni abba, hol éljen, honnan szolgáljon egy főpap vagy rendfőnök. Vagy ezzel szemben úgy tesz, mintha mindez nem lenne leírva sem a román Alkotmányban, sem a polgári törvénykönyvben, sem abban a törvényben, amely a Római Katolikus Egyház kánonjogát és belső rendjét állami elismeréssel illeti.

Fejes Rudolf Anzelm O.Praem főapát látogatása Ferenc pápánál Forrás: Facebook/Váradhegyfoki Premontrei Prépostság

Nem én találtam ki, hogy az egyházi székhely sérthetetlen, a kánonjog ezt világosan mondja. A kulturális örökséget és a „szent örökséget” a nemzetközi jog is védi.

Ami ebben az ügyben különösen fájdalmas, az az, hogy itt már nem lehet jóhiszeműségről vagy tájékozatlanságról beszélni. A nagyváradi önkormányzat saját irataiból, vagyonleltáraiból, határozataiból tűélesen kiolvasható, hogy az önkormányzati igény mögött nincs érvényes tulajdonszerzési jogcím. Aki mindezek után is úgy tesz, mintha lenne, az nem egyszerűen téved, hanem tudatosan nem akar tudomást venni arról, amit a saját dokumentumai világosan kimondanak. A jog ezt nevezi „szándékos vakságnak”. 

Ebben a helyzetben az én kötelességem nem az, hogy beletörődjem a „nagyobb erő” logikájába, hanem az, hogy kimondjam: amit ma Nagyváradon látunk, az egy egyházi székhely ellen végrehajtott einstand, amelyet sem a román jog, sem a kánonjog, sem a vallásszabadságot védő nemzetközi normák nem ismernek el jogszerűként.

Bezzegromániában tényleg bármi megtörténhet?

– Ha a városnak nincs egyáltalán semmilyen tulajdonjoga, akkor hogyan történhet meg az, hogy tulajdont próbálnak formálni egy egyházi épületrészre?

– Jogszerűen ilyesmi nem történhetne meg. Ha egy városnak nincs érvényes, tulajdont átruházó jogcíme, akkor nincs joga jogot „formálnia” egy egyházi épületrészre. 

Amit ma Nagyváradon látunk, az nem tulajdonjog gyakorlása, hanem évek alatt felépített adminisztratív fikció, amelyre most egy kilakoltatási pert próbálnak ráépíteni.

A sokat emlegetett 2014-es jogerős végzésben ugyanis semmi más nem történik, mint hogy a bíróság rögzíti: 1936-ban a román állam neve került be a telekkönyvbe. Ez az átvezetés azonban puszta névhelyesbítés volt az 1855-ös telekkönyvi szabályzat 168. §-a alapján – nem pedig tulajdonszerzést megállapító, jogcímet teremtő művelet. Névhelyesbítésből sehol a világon nem lesz önkormányzati tulajdon.

Még a kommunista „néptanácsi” rendszerben is világos különbséget tettek az állami vagyon és a tanácsi kezelés között. A tanács használhatta, működtethette az állam iskoláit, kollégiumait, de attól nem lett a tulajdonosa. 

A mostani városvezetés ehhez képest utólag úgy viselkedik, mintha minden, amit valaha kezelésbe kapott, automatikusan önkormányzati vagyonná vált volna. Így épülhetett fel például a templomunk mögötti parkolóház is: egy olyan telekre, amely soha nem volt Nagyvárad tulajdonában, 

csak valamikor állami épületként került tanácsi használatba. Saját irataikban ez feketén-fehéren ott van – ma mégis úgy tesznek, mintha soha nem látták volna.

A nagyváradi premontrei templom mögötti jogtalanul felépített parkolóház Fotó: Balázs D. Attila / MN

Ma mégis úgy viselkednek, mintha minden az övék lenne, és erre a hamis állításra alapoznak egy kilakoltatási pert. A premontrei rendház, a kolostor, az iskola és a hozzájuk tartozó telkek – soha, egyetlen egyszer sem lettek érvényes jogcímmel átadva a városnak.

Nem szabad elfelejteni azt sem, hogy amikor 1936-ban az állam neve (azaz Románia) került be a telekkönyvbe, az a korabeli jog szerint sem jelentett tényleges tulajdonszerzést ezek fölött az ingatlanok fölött. Ami most zajlik, az nem a tulajdonjog gyakorlása, hanem adminisztratív önkény. A valódi kérdés az, hogy a bíróság partner lesz-e abban, hogy egy magát papíron tulajdonossá nyilvánító önkormányzat kiürítsen egy olyan egyházi székhelyet, amelyhez semmilyen civil jogcímmel nem rendelkezik – ráadásul úgy, hogy a hivatkozott 2014-es végzés is csak a volt premontrei iskoláról szól (ami minden tekintetben szerves egységet képezett Trianonig a rendházzal és a templommal együtt. A szerk.), és egyetlen szóval sem a rendházról és a kolostorról. Ha ebből ma mégis „önkormányzati tulajdont” olvasnak ki a kolostorunkra, az már „ultra petita”, a kereseti kereten túlnyúló, nyíltan törvénysértő értelmezés.

– Idén május 19-én, egy nappal a román választások után érkezett a kilakoltatási felszólítás, amelyben alig néhány napot adtak a rendnek, hogy több évszázad után szedje a sátorfáját.

– Huszonhét éve vagyok váradhegyfoki prépost-prelátus. Nagyon jól tudom, miért éppen május 19-én, a romániai választások másnapján reggel tűzték ki a kapunkra az öt napos „kilakoltatási felszólítást”, mintha jogcím nélküli lakos lennék egy önkormányzati iskolában. Maga a felszólítás is alkotmányellenes, úgy tesz, mintha egy istentiszteleti helyet egyszerűen át lehetne sorolni egy városi iskola melléképületévé. Ez már nem csak Kafka, hanem Mrożek világa: abszurd dráma, amelyben a hatalom azt hiszi, hogy még a istentiszteleti hely fölött is szabadon rendelkezhet. Ha ezt a modellt ma egy pápai kanonokrend rendházán próbálják ki, holnap bárki más következhet – és végső soron nemcsak egy rendház, hanem az egész román jogállamiság fizetheti meg az árát.

– Melyek az ügy eddigi sarokpontjai?

– Ez egy 88 éve tartó folyamat, amelyben ugyanaz az igény tér vissza ugyanarra az ingatlanegyüttesre, hol elcsendesedve, hol újra felerősödve. A mi pereink a legrégibbek közé tartoznak, egészen 1936-ig nyúlnak vissza. Azóta „alvó perek”, félbehagyott eljárások, soha ki nem mondott igazságok rakódnak egymásra, mint a vöröshagyma héjai. Amit ma látunk, a kilakoltatási perrel, az uniós projektre hivatkozással, a hirtelen „önkormányzati tulajdonként” előadott igénnyel –, az ennek a hosszú történetnek csak az aktuális, most éppen nagyon látványos rétege, nem valami újdonság a semmiből.

Amikor 1999-ben idős rendtársaim megválasztottak prépost-prelátusnak, ők pontosan tudták, mit bíznak rám, és én is pontosan értettem, mit jelentenek a szavaik és a hallgatásuk. Azért választottak meg, hogy vigyem tovább azt a harcot, amelyet ők már a két világháború között kénytelenek voltak elkezdeni ugyanazért az ingatlanegyüttesért.

Ezért mondom, hogy nem egy kényelmes hivatalt örököltem, hanem egy küzdelmet. Sok rendtársamat megalázták, meghurcolták, szorongatták, de egy dolgot soha nem tettek meg: nem mondtak le a prépostság házáról. Én ma sem csinálok mást, csak következetesen viszem tovább azt, amit ők elkezdtek.

Egy örökfogadalmas szerzetes nem „kiszáll”, hanem megmarad annál, amit Isten és az Egyház előtt megfogadott. Számomra a kitartás nem temperamentum kérdése, hanem következmény: abból fakad, hogy nyolcvannyolc éve minden politikai fordulat, minden vegzálás, minden félbehagyott per ellenére sem tudták jogszerűen befejezni azt az eljárássorozatot, amely a prépostság házát elvette volna. Mindig volt egy hiányzó jogcím, egy érvénytelenség, egy feloldhatatlan ellentmondás a papírokban. Egy hívő ember ezt nem puszta véletlennek látja. 

Hogy ma is itt állunk, az ezért nem az én személyes érdemem, hanem annak a jele, hogy ez az ügy túlmutat rajtam és egy egyszerű tulajdonjogi vitán. Egy történelmi székhelyről van szó, amely összefonódik egy közösség hitével, liturgikus életével és csaknem kilencszáz éves folytonosságával. A hivatás logikája innen nézve egyszerű: ahol a fogadalom kezdődik, ott a kötelesség nem érhet véget. Én pedig – minden gyengeségemmel együtt, ezt a kötelességet próbálom teljesíteni.

1898-ban még minden a helyén volt Fotó: Balázs D. Attila gyűjteménye / MN

– Hogyan vehette a bátorságot az önkormányzat, hogy bejelentkezzen egy kolostorért, amely egy magyar római katolikus templom működését is veszélyezteti? Milyen erők, milyen trükkök állhatnak a háttérben?

– Sajnos ez a nagyváradi valóság. Amikor egy városvezetés évek óta úgy működik, hogy előbb teremt tényhelyzetet, és csak utána próbál hozzá jogot gyártani, akkor egy kolostorra való „bejelentkezés” már nem bátorság kérdése, hanem politikai reflex. A háttérben nincs szükség különleges összeesküvésre: van egy rögzült hatalomgyakorlási minta, amely Nagyváradon régóta ismert – ahol érdek van, ott nem a jogból indulnak ki, hanem abból, hogy „előbb lépünk, aztán legfeljebb megmagyarázzuk”. Most is ez történt. Látták, hogy országos szinten erősödik az a politikai vonal, amelyhez a városvezetés tartozik, látták, hogy május 19-én, a választások másnapján kedvezőnek tűnik a pillanat egy kemény lépésre, és úgy gondolták: ha valamit most lehet végigvinni, azt most kell megpróbálni. 

A „trükkök” sem újak: a telekkönyvi névhelyesbítést tulajdonszerzésnek állítják be, a kultuszvagyont – kolostort, templomot, rendházat – önkormányzati ingatlanként kezelik, és a saját határozataikra úgy hivatkoznak, mintha azok pótolnák a hiányzó civil jogcímet. A logika egyszerű: előbb kijelentik, hogy az övék, aztán elindítják az eljárást, hátha a bíróság is rábólint. A gond csak az, hogy mindez a joggal köszönő viszonyban sincs. Kolostor, templom, rendház – istentiszteleti hely – fölött egy önkormányzatnak nincs és nem is lehet „formálható” tulajdonjoga; ehhez képest mégis megpróbálták, nem azért, mert joguk lenne hozzá, hanem mert azt hitték, hogy most már megtehetik.

Budapest is látja, hogy ez egy magyar közösséget érintő támadás

– Nemrég lapunk hasábjain Nacsa Lőrinc nemzetpolitikai államtitkár is jelezte, hogy amiben tudnak, segítenek a nagyváradi magyar közösségnek az ügyben. Hogyan érintették önt az államtitkár szavai?

– Nacsa Lőrinc államtitkár nyilatkozata számomra két dolgot tett világossá. Először is azt, hogy kívülről is látják: ez az ügy nem egy „helyi konfliktus”, hanem egy egész közösség jövőjét érintő támadás. Jólesett, hogy nem udvariassági gesztust kaptunk, hanem egy egyenes mondatot: igazságtalanság történik, és ezt nem hagyják szó nélkül. Másodszor azonban azt is értem és ezzel teljesen tisztában vagyok, hogy ebben a helyzetben a célkeresztben nem a magyar állam, nem a közösség, hanem én állok. Nekem kell kiállnom, nekem kell viselnem a felelősséget, mert ez az én székhelyem, az én örökfogadalmam, az én rendi és kormányzati kötelességem. 

Budapest nem vívhatja meg helyettünk ezt a harcot, de az sokat jelent, hogy nem egyedül állunk a pályán.

A támogatás iránya tehát világos: nem helyettünk lépnek, hanem mellettünk és ennyi éppen elég ahhoz, hogy az ember tudja, nincs teljesen magára hagyva abban a küzdelemben, amelynek a terhét neki kell hordoznia.

Veszélyes precedenst teremthet a nagyváradi polgármesteri hivatal önkénye

– A napokban a Ziua című lapban egy román jogi szakember, Valer Marian is megtörte a hallgatást a Váradhegyfoki Premontrei Prépostság ügyében, aki elemzésében erősen kiosztotta a helyzetért felelős Ilie Bolojant, Várad egykori polgármesterét, a jelenlegi román kormányfőt. Ezek szerint a román közvéleményt is megérintette a téma?

– Természetesen. A román közvéleményt is érinti és megérinti ez az ügy, mert pontosan látják, hogy itt egy vörös vonalról van szó. Ha ma egy pápai joghatóság alatt álló, közel kilencszáz éve működő rendház esetében meg lehet próbálni egy ilyen önkényes kilakoltatást, akkor holnap bárkivel meg lehet tenni ugyanezt. Innen nézve ez már rég nem „a premontreiek ügye”, hanem annak a kérdése, hogy Romániában meddig tart az intézményi sérthetetlenség, és meddig állnak ellen a politikai nyomásnak azok a helyek, amelyek elvben a jog által védettek.

A nagyváradi híveket is érinti a kilakoltatás réme Fotó: Facebook/Váradhegyfoki Premontrei Prépostság

Valer Marian írása azért volt fontos, mert román szakemberként mondta ki: itt nem joggyakorlat, hanem jogellenes precedens előkészítése zajlik. Ha velem, egy prépost-prelátussal ezt meg lehet tenni a saját székhelyemen, akkor mi állítja meg holnap egy másik vallási vezető, egy civil szervezet, egy történelmi intézmény kilakoltatását? 

A közvélemény pontosan érzi, hogy itt nem csupán egy ingatlan ügye forog kockán, hanem az, hogy egy helyi hatalom meddig mer elmenni.

Ezért is vált ez az ügy román oldalon is érzékennyé: mert mindenki tudja, hogy a precedens működik. Ha most átmegy, akkor bárki sorra kerülhet. És éppen ezért kell ma világosan beszélni.

– Még mindig „magányos harcosnak” érzi magát? A kilakoltatási ügy mellett még ma sem zárultak le premontrei rend erdélyi restitúciós ügyei. 

– Nem, nem vagyok egyedül. Egyházi szolgálatban ezt a szót, „egyedül”, amúgy sem használjuk abban az értelemben, ahogyan a hétköznapi beszédben szokták. Egy szerzetes, egy pap mindig küldetésben él: nem magánemberként, nem „vállalkozóként”, hanem az Egyház, a közösség és a hivatása nevében. Aki ilyen küldetést kap, az nem a saját erejére támaszkodik, hanem arra az ígéretre, hogy a kegyelem nem hagyja magára az embert ott, ahol a kötelessége van.

A rend előző nemzedékei bízták rám 1999-ben, hogy folytassam, amit ők elkezdtek. Az Egyház küldött ebbe a szolgálatba. A közösségért felelek, nem saját magamért. Azt szeretném, ha egyszer majd úgy emlékeznének erre az időszakra és talán rám is, mint valakire, aki a helyén maradt akkor is, amikor ez nehéz volt, és aki józansággal, érvekkel és lelkiismerettel próbálta megvédeni azt, ami nem az övé, hanem az Egyházé. Ennél többet nem is kívánok.

Borítókép: A létében veszélyeztetett premontrei rendház és templom Nagyváradon (Fotó: Balázs D. Attila)