A magyarellenesség rétegei

Az erdélyi magyar ember Trianon óta kénytelen más kódrendszer alapján megélni a mindennapokat.

20200518 Budapest Trianon megemlékezés képen: Schuster Lóránt Magyar Nemzet fotó: Mirkó István (MI)

És ez sors vár az erdélyi magyarságra is, ha most nem lép fel még erélyesebben Bukaresttel szemben erős budapesti hátszéllel. Romániát, ezt a bezzegországnak hazudott latorállamot szét kell szedni a nemzetközi fórumokon is a százévnyi folyamatos erdélyi pusztítás miatt, hiszen Ártándtól keletre már nem babra megy a játék: Románia végképp kinyilvánította, hogy az itteni magyarság soha nem lesz a partnere. Így borítékolhatók a további jogsértések meg a magyar iskolák, egyházak vegzálásai. És tudjuk, ez mindössze csak pár elem nemzetstratégiájuk leképeződéséből.

De Gyulafehérvárnál van frissebb példa is a határhoz közeli Nagyváradról, amelynek jellegzetes arculata több sebet kapott mostanában, mint bármelyik magyar gyökerű település Erdélyben. Lassan tizenkét éve ugyanaz a „jó román”, Ilie Bolojan ül Várad polgármesteri székében, az, aki beszántotta a város legrégebbi magyar temetőjét, az Olaszit, amely kisebbfajta Házsongárd volt. És ez még jóval az úzvölgyi eset előtt történt. Ráadásul az ősi sírkert helyén kialakított park majdhogynem megkapta Mihai Viteazul havasalföldi vajda nevét is, de ebbe végül beletört a rontó-bontónak a bicskája.

Ez a sokkal több budapesti figyelmet érdemlő Bolojan (ejtsd Bolozsán) ezután folytatta az ámokfutást: gyorsforgalmi utat vágott a városon keresztül, ami bontásokkal, házak kisajátításával járt, majd szétvágatta Várad egyetlen megmaradt monarchiabeli vasúti vashídját is, amelyhez a magyarság ezer szállal kötődött. Lépései jó ideje már csak a nagy elődöt, Ceaușescut idézik, aki a 60-as években le szerette volna bontatni magát a nagyváradi Szent László-templomot is a főtéren. Jól sejtik, itt is térrendezés volt az álca.

Bolojan olyan sebességgel újította fel az egykori Szent László teret a központban, hogy a nagy sürgésben lefelejtette a tervezőasztalról a magyar szobrokat. Helyette visszaállította Ferdinánd román király lovas szobrát, amelyet legelőször Trianon után avattak fel itt az új honfoglalók. Sőt a nagy siet­ségben még az ortodoxok és a görögkatolikusok is kaptak egy-egy püspökszobrot ajándékba. De ne csodálkozzunk, Bolojan bronzba öntötte már a trianoni térképrajzoló, Emmanuel de Martonne és a hírhedt „párizsi diplomata”, Mária román királyné iránti imádatát is.

És ez a fickó azóta sem állt le: kihasználva a szükségállapotot, pár nappal ezelőtt lebontotta a premontrei rend több olyan városközponti épületét, amely egy régóta húzódó visszaszolgáltatási per részét képezte. Tette ezt egy parkolóház építése kedvéért. Az eset az egykori premontrei főgimnázium tőszomszédságában történt, ahol Juhász Gyula és Károly József Irenaeus, a rádiótechnika úttörője is tanított. Amúgy az iskola is a per részét képezi. A prépostság nemrég szomorúan állapította meg, hogy a premontrei múlttal pusztul a város múltja is, mert Várad nem lett volna az, amire mi büszkék vagyunk, ha nem lettek volna itt a premontreiek már 1130-tól.

Orvul megszervezett épületrombolások, temetőgyalázás, a múlt semmibevétele. Mégis mire várjon még ezek után egy nagyváradi magyar? Hogy jön a parancs és irány Budapest? Vak, aki nem látja, hogy itt is lendületet vett a magyar értékekre kiadott kilövési engedély. Ezen a városon pedig nem fog segíteni a minden szempontból távoli székelyföldi autonómia sem, hiába él itt ugyanannyi magyar, mint Székelyudvarhelyen és Kézdivásárhelyen együttvéve. De hasonló cipőben jár Kolozsvár és sok más település is.

Elhihetik, hogy az erdélyi magyaroknak száz év elnyomás után most már tényleg elegük lett, mert tudják, hogy szándékosan románosították el sok magyar csecsemő nevét az anyakönyvezéskor. És elég abból is, hogy a román hivatalnokok ma sem képesek leírni helyesen a nevünket, de a magyar kisdiá­koktól bezzeg elvárják, hogy az iskolában anyanyelvi szinten beszéljék a románt. Elég, hogy minden népszámláláskor jön a ceruzakommandó, amelyik csak arra vár, hogy kiradírozza a magyar nemzetiségi hovatartozást az adott rubrikából, és hogy átírja golyóstollal románra. Elég, hogy évtizedek óta tájidegen hagymakupolákkal szórják tele Erdélyt, és gyalázat az is, hogy úgy szennyezték el a bányavidékeket, hogy azok sok helyütt időzített bombákká váltak. Elég abból, hogy nemcsak rombolják, de el is lopják a múltunkat, hiszen még a turisztikai kiadványokból is kiradírozták a magyarságot, mintha nem mi lettünk volna Erdély első számú formálói, hanem a transzhumáló pásztornép.

Betölthetném a száz év alatti megpróbáltatások lajstromával ezt az egész lapszámot úgy, hogy csak egy város történetéből merítenék. Így is biztos lenne olyan, aki a politikai korrektség örve alatt kételkedne a szavaimban. Annak viszont csak egy beugrató kérdést tennék fel: hogy mondjon egyetlenegy olyan várat, amit a románság épített Erdélyben. Mert ilyen ugyanis egy sem létezik! Ilyen ősiség alapján tartja magánál száz éve Erdélyt Románia.

A szerző író, újságíró