Folytatódni látszik az elmúlt évek diadalmenete a magyar animációban, ami egész estés filmek tekintetben nem túl termékeny, ám annál színvonalasabb és sokszínűbb korszakot jelöl. A Csongor és Tünde azzal emelkedik ki ebből a sorból, ahogy összeér benne a múlt és a jelen, a hagyomány és az innováció. Itt ugyanis nemcsak Vörösmarty klasszikusának rajzfilmes adaptációjáról van szó, hanem a hazai animáció egyik legendája előtti mély tiszteletadásról is.
A Csongor és Tünde Dargay Attila eredeti figuraterveinek felhasználásával készült, a Vuk, a Lúdas Matyi, és megannyi más animációs klasszikus alkotójának egyik utolsó vágya volt rajzfilmet készíteni Vörösmarty Mihály színművéből, a hetvenes évektől kezdve többször is megpróbálkozott a pályázással, sikertelenül. A filmtervet végül az elmúlt években Temple Réka (Kék Pelikán, Kojot négy lelke, Lengemesék) producer karolta fel, és Dargay Attila alakja a történetbe is bekerült: a film szellemisége legalább annyira, ha nem jobban tükrözi a 2009-ben elhunyt rendezőt, mint magát Vörömartyt.
Ez viszont nem csökkentve Vörösmarty érdemeit, inkább pozitívum: az eredeti színdarab korántsem gyerekmese, annál sokkal karcosabb dolgok történnek benne, nyelvezete és a hossza is embert próbáló egy gyereknek.
A Máli Csaba (az egyik utolsó Dargay-tanítvány) és Pálfi Zsolt rendezte rajzfilm viszont lendületes történetszövésével és a korszerű 2D-s animációival anélkül hozza közelebb a történetet a gyerekekhez is, hogy a Csongor és Tünde eszmeisége bármit is sérülne. A kötelező olvasmányokat a gimnáziumban már illik nem szeretni, de talán mire a jövő generációja odaérne az tizedik osztályba, egy kis szerencsével az ügyetlen királyfi és a szépséges tünde mitikus szerelmi története már gyermekkorából ismerős történetként fog visszaköszönni.
Ez korántsem jelenti viszont, hogy a rajzfilm érettebb fejjel ne tartogatna izgalmakat, sőt felnőttként sok esetben akár jobban is megérthetjük a történet rejtett üzeneteit.
Mégis kimagaslik a dialógusokat átdolgozó Speier Dávid munkája, mivel nem tudnám megmondani, hogy melyik mondat tisztán Vörösmartyé, s mi az, amibe ő nyúlt bele szükségképpen. A végeredmény nemcsak autentikus, hanem roppant szellemes is, ezt felnőttként értékeljük csak igazán. Mint ahogy ahhoz is idősebbnek kell már lenni, hogy ne vegyük magától értetődőnek, hogy a magyar szinkronszakma legjava kölcsönzi a szereplők hangjait, többek között Mikó István, Menszátor Magdolna, Czető Roland, Eke Angéla, Csőre Gábor, vagy az egykor a fiatal Lúdas Matyit is szinkronizáló Geszti Péter.
