Nem igazán szívlelem a szociodrámák szegényes képi világát, sokszor improvizált, életszerű párbeszédeit, egyrészt éppen azért, mert ettől kevésbé hatnak filmnek (a film lényegében sűrítés, tehát más törvények szerint működik, mint a valóság), másrészt mert bár a műfajnak régebben megvolt a maga létjogosultsága (lásd például a 70-es évek budapesti iskoláját, Elek Judit, Gazdag Gyula és Tarr Béla filmjeit), a mozi a mai médiazajban rég elvesztette társadalomformáló erejét, harmadrészt mert a játékfilm eredendően a valós helyzetek, problémák, témafelvetések dramatizálása révén fejti ki a katartikus hatását.
Az Emma karácsonya viszont megevett reggelire, rám cáfolt, megríkatott, és végeredményben mégsem annyira az alkotói szándék, mint inkább a kényszer terelte erre a minimalista útra: rettentően kevés pénzből készült, mégis olyan módon szólítja meg a közönséget, hogy utána csordultig telt szívvel távozzunk a moziból.
Rózsa Gábor azzal forgatta a saját előnyére a szűkös kereteket, hogy bizonyos pontokon megalkuvást nem tűrő módon élt a klasszikus játékfilmes elemekkel, ezzel óriási kontrasztot teremtve a dühítő valóság és Emma belső világa között, ami egyszerre felemelő és reményteli. Már az alaphelyzet is az ellentétekre épít azzal, hogy a szülők válása egybe esik az első szerelem idejével, amihez nagyon jó gyerekszínészeket sikerült találni, akik ugyancsak az ellentétek tesznek izgalmas párossá:
Békési Laura arcán folyamatosan játszanak a cikázó érzelmek, ezzel szemben Varga Benedek kifejezéstelen, sztoikus vonásaiból lehetetlen kiolvasni, mi is játszódhat benne valójában. Rettentő bizonytalanok ezek a fiatalok, ám közben mégis roppant nagy jelenléttel, érzékelhető belső nyugalommal rendelkeznek, élettel töltik fel a valóság esetlenségét.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!