Az első jelenetet leszámítva ki sem lépünk az iskola területéről, Szimler Bálint az első nagyjátékfilmjével pedig érzésem szerint nem kisebb célt tűzött ki magának, mint hogy általános képet fessen a hazai közoktatás állapotáról, ami lehetetlen feladat ugyan, mégsem hiábavaló. Ezekről legtöbbünknek megvan a maga élménye, egykori kisiskolásként vagy gyakorló szülőként, nagyszülőként, esetleg tanárként egyaránt. És hacsak nem egy borsodi iskolát próbálunk összevetni egy budai elit gimnáziummal, ezek a tapasztalatok attól függetlenül is sok hasonlóságot mutathatnak, hogy ki milyen intézménybe járt vagy milyen megélésekkel járta végig a tizenkét osztályt, mert bár a színvonalat iskolája válogatja, az emberek ugyanazok.
Fekete pont, két kör nyusziugrás
Ismerjük a különböző pedagóguskaraktereket a vörös fejjel ordibáló tanártól (általában testnevelést oktat) a vasszigorral szabályozó kollégákon keresztül egészen a megengedőbb, barátságos vagy egyenesen teljesen szétfolyó, fegyelmezni képtelen pedagógusokig, mint ahogy a diákok között is megleljük a csibészeket, a pedánsokat vagy a lustábbakat. Tudjuk, milyen végigülni egy évnyitót, milyen megrohamozni a menzát vagy dokumentumfilmet nézni a helyettesítő tanárral, és sokunknak a szülői értekezletek is ismerősek. A Fekete pont egyik nagy bravúrja, ahogy megidézi ezeket a jeleneteket, ami ebből a távolságból sokszor akár humorosnak is hathat, míg máskor nem is kérdés, hogy dühösen pattannánk fel a nézőtérről igazságot tenni.
Az idén Locarnóban díjazott filmben a tízéves Fecó (Paul Mátis) Berlinből hazaköltözve próbál valahogy betagozódni a magyar iskolarendszerbe, de csak a fekete pontokat gyűjtögeti, miközben a pártját fogó fiatal tanárnő (Mészöly Anna) is szembekerül a fennálló merev keretekkel. Szimler Bálint első mozifilmje bizonyos szempontból örök érvényű, klasszikus felállással dolgozik: az iskolai közeg mindig jó táptalaja az egyéniség kibontakoztatásának és az uniformizáló hatású nagyobb rendszerek ütköztetésének (Holt költők társasága, Meglógtam a Ferrarival, stb.), még ha az iskolába járást általában véve azért hasznos dolognak is tartjuk.
Ez nem valamilyen országspecifikus vagy szociológiai sajátosság, hanem műfaji törvényszerűség. Másfelől viszont mi sem áll távolabb a filmtől, mint hogy a műfaji hagyományoknak áldozzon, helyette egyértelműen a magyar filmkultúra még ma is élő (lásd még például: Larry, Az állampolgár, Jövő nyár), de kevésbé támogatott, szociálisan érzékeny szerzői vonulatához csatlakozik, aminek gyökerei egészen az 1970-es években a Balázs Béla Stúdióban szárba szökkent, úgynevezett budapesti iskoláig vezetnek vissza (Gazdag Gyula, Elek Judit vagy Tarr Béla első filmjei).
Az iskola előszeretettel használ amatőr színészeket, akik saját megéléseik révén sokszor hitelesebb alakításra képesek hivatásos kollégáiknál, és sokat bíz az improvizációra is, így gyakran különösen izgalmas pillanatokat sikerül megragadnia, miközben nem veti el a direkt komponálás eszközét se, témaválasztásában pedig a magyar rögvalóság kevésé kellemes szeleteit hivatott megfogni. Szimler biztos kézzel használja ezeket az eszközöket, a felnőtt, gyerek, hivatásos és amatőr színészek is természetesek, ebben pedig bátran támaszkodhat Rév Marcell (Eufória, Feleségem története) kamerájára, aki ezúttal is elképesztő dolgokat művel, legyen szó egy gyerektekintet megragadásáról vagy egy kiérlelt, alaposan előkészített beállításról egy kieset ablaküveg előtt, esetleg egy álomszerűen tökéletes, a filmből látványosan, de okkal kilógó színházi előadásról.
Minden finomsága, árnyaltsága, humora és empátiája ellenére mégis meglepő, hogy végeredményben a Fekete pont üzenete mennyire egyszerű: rossz a rendszer, és az emberek félnek, túl fáradtak vagy megtörtek, hogy változtassanak rajta. Nem mutogat ujjal a felelősökre, de nem kínál megoldást se, még időben is a kétezres évek közepére helyezi a cselekményt, amitől megfoghatatlanabb, ugyanakkor örök érvényűbbnek hat.
Ennek ellenére mégis sokkal politikusabb mozi, mint a testvérfilmnek tekinthető, sokkal sarkosabban fogalmazó Magyarázat mindenre (keretes írásunkat lásd itt), Reisz Gábor rendező nem véletlenül bukkan fel a Fekete pontban is. Ha nem ebben az országban élnénk, tudnánk objektívebben látni a filmet, de mivel mégis itt élünk, a magyar közönség garantáltan hozzáteszi a saját tapasztalatait. De művészileg teljes siker, mert ez a fojtogató tehetetlenség a stáblista után is velünk marad, a film rengeteg helyzetet ábrázol, amiről érdemes beszélni, és Kelet-Európából gyakran pont az ilyen jellegű filmeket díjazzák a nagy filmfesztiválokon is. Cannes vagy a Berlinale nem a magyar öntudatot ábrázolni hivatott műfaji mozik terepe. De a film mégsem szociológia, még ha el is kell ismerni a maga igazságait. Én sem szerettem a fekete pontokat.
