A kanadai sztárbanda budapesti fellépésén kiderült, hogy mesterséges intelligencia már a koncerttermekben is megjelent

Még az a daluk is sláger, amely valójában nem, pofátlanul fülbemászó dalok, hideg profizmus, de haragudni mégsem lehet rájuk. A kanadai Three Days Grace péntek este a Papp László Sportarénában lépett fel. Lehet, nem ez volt az év koncertje, de hogy az egyik leghibátlanabb, az biztos.

Fotó: Polyák Attila

Van az angolban egy kifejezés: butt rock, amit pejoratívan azokra a metálegyüttesekre mondjanak, amelyek zúznak, de azért nem szedik le a fejünket, a szövegviláguk egyszerű, érzelmes és hatásvadász, ellenben elképesztően slágeresek. Idesorolják például a Skilletet, a Creedet vagy a Papa Roachot, de tökéletesen illeszkedik közéjük a Three Days Grace is. Mindezt jól érzékelteti, hogy ha olyan előadóról van szó, amelynek nem ismerem betéve az összes lemezét, akkor a koncert előtt megnéznem, mely számokat játsszák majd, erre azonban most nem volt lehetőségem, mert ez az európai turnéjuk első állomása. Ennek ellenére betéve tudtam az összes dalukat, noha a 2022-es Budapest parki fellépés óta csak az új albumukba hallgattam bele, de olyannyira fülbemászó refréneket írnak, hogy ha egyszer meghallgatjuk bármelyik számukat, akkor velünk marad egy életre, akár tetszik, akár nem.

2013 után visszatért a Three Days Grace eredeti frontembere Fotó: Polyák Attila

Jelenleg a Badflower társaságában járják a kontinenst, utóbbi a kilencvenes évek grunge-hangzását vegyíti punk-rockkal és igazi Z generációs nagy érzelmi kitárulkozásokkal. A koncertjük alapján azt mondanám, hogy nagy jövő áll előttük, de ez több tényezőtől függ. Már évekkel ezelőtt is ezt gondoltam róluk, de egy ideje látszólag egy helyben totyorog a karrierjük, pedig manapság a fiatal előadók villámgyorsan képesek befutni. Még 2022-ben figyeltem fel rájuk, amikor a Palaye Royale társaságában érkeztek volna, de indok nélkül lemondták. Az énekes azonban képzeletben mégis koncertezett nálunk, mert azt mondta, hogy milyen jó érzés három év után visszatérni, majd a gitárosa javította ki, hogy most vannak itt először.

A Badflower ezúttal nem csak az énekes fejében lépett fel Fotó: Polyák Attila

Ellenben a Three Days Grace már valóban járt nálunk kétszer is, és tudom, hogy sokakat rettenetesen érintett a lemezipar bedőlése, de a zenerajongók profitáltak belőle. Számos észak-amerikai és kanadai bandának esze ágában sem volt Európába jönni fénykorában, ha mégis, Németországnál beljebb nem merészkedtek.Odahaza olcsóbb turnézni, mire végigjárják az Államokat, kezdhetik is elölről, aztán amikor a koncertezés vált a legfőbb bevételi forrásukká, kénytelenek voltak új régiókat felfedezni. És mint kiderült, elég masszív közönségük van erre is, a félig leválasztott Aréna csurig megtelt, ami úgy hatezer embert jelent.

Ebben a formában még sosem lépett fel nálunk a Three Days Grace

És bár a legnagyobb slágereiket a kétezres években gurították, ez a turné azonban nemcsak a nosztalgiáról szól. Az eredeti frontember, Adam Gontier ugyanis tizenegy év után visszatért a bandához, de az addig őt helyettesítő Matt Walstnak sem tették ki a szűrét, így most dupla frontemberes felállással nyomulnak, ami pluszdinamikát ad a koncertjeiknek. És mint mondtam, 

a banda nem a komplexitásáról híres, ha valaki a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Jazz Tanszékén végzett, primitívnek is gondolhatja, de egy jobban sikerült amerikai blockbustert is tudok értékelni, nemcsak Tarr Béla- vagy Bergman-filmeket, márpedig a metálzenekarok között ők képezik Hollywoodot.

Valószínűleg a legtöbb régimódi rocker is hidegrázást kap tőlük, pedig sok millió tinédzsernek a hasonló együttesek jelentik a kapudrogot, amely hatására átnyergelnek a Slayerre vagy a Napalm Deathre.

A tenyeréből etette a közönséget a zenekar Fotó: Polyák Attila

Utóbbi rám csak részben vonatkozik, a Three Days Grace megmaradt a komfortzónámnak, gyönyörködtet az egyszerűsége és könnyű együtt menetelni az érzelmes dalszövegekkel. A külsőségeket nem vitték túlzásba, egy vászonzászló előtt léptek fel, a színpadon egyedül két kisebb kivetítő volt az egyetlen látványelem, de az inkább bezavart: annyira egyértelmű asszociációkra épültek a videók, hogy meggyőződésem, mesterséges intelligenciával generálták azokat, vagy rábízták egy gyakornokra. De együtt kell élnünk azzal, hogy az MI már a koncerttermekbe is betette a lábát. Szerintem a Guns N’ Roses alatt sem valódi ember készítette a vizuált, de ez jóindulatú feltételezés, mert ott még csúnya is volt.

A Three Days Grace egyébként nem kevés külföldit vonzott, a sorban egy srác arról papolt valakinek, hogy évtizedek óta várja, hogy láthassa őket, és nem csalódhatott nagyot. A zenészek minden egyes mozdulatából és gesztusából áramlik a show-bizniszben töltött rutin, nagy meglepetéseket nem érdemes várni tőlük, kimódolt profizmus jellemzi őket, de pont emiatt pontosan tudják, miként lehet elérni, hogy a közönség a tenyerükből egyen.